Cementlap a linóleum alatt I.

Három éve, a házvételkor is tudtam, hogy amint lehet, fel fogom szedni a régi linóleumot az előszobában, és meg fogom menteni az alatta lévő cementlapot. 2020. április: végzett a festő, úgyhogy rá is vetettem magam (a linóleumra, I mean).

Azaz, rávetettem volna, ha nem ütközöm az első mozdulatnál komoly nehézségekbe.

Valaki, aki nagyon okos volt, a legerősebb ragasztóval kente be a cementlapot, és az a linóleum még ma is úgy áll, ahogy köll.

Megemeltem egy saroknál, és, basszus, feltépte a cementlap felső rétegét.

Mivel pár napig nem jött senki dolgozni, és nem szeretem ezeket a kivárós időszakokat, az egyik reggel megvizsgáltam, hogy mégis, mit lehetne tenni. Most már a hőlégfúvóval felszerelkezve tértem vissza a városból, és így egy fokkal jobban lehetett haladni, de lehetetlen volt igazán kíméletesen eltávolítani a linóleumot, annyira adhezív volt az az izé.

A spakli és egyéb eszközök szinte semmit nem értek, csak ugyanúgy felszedték a ragasztóval együtt a cementlap felső, mintás rétegét, megannyi kis szívinfarktust okozva, mert ugye, innen már nem is nagyon volt visszaút.

Azért ez annyira abszurd: itt vagyunk egy kis faluban, egy parasztházban, ahol valakinek volt annyi ízlése, hogy csodás cementlapot rakott az előszobába, én pedig az Örökké Tartó Ragasztó miatt nem tudom megmenteni ezt az értéket.

Pár nap alatt eljutottam a linóleum felszedésének a végére, és most a siralmas látvány mellett pislákoló reménybe kapaszkodva, ezerrel töröm a fejem, hogy mit lehetne tenni, hogy egyáltalán, lehet-e tenni valamit.

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

További információk

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

További információk

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem. A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött. Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má

További információk

vidéki városi

Keresés ebben a blogban