vidéki városi

Ennek a bejegyzésnek a létrejötte egy az egyben annak köszönhető, hogy a városban kánikula idején nem lehet aludni. Én legalábbis szinte egyáltalán nem tudok. Amíg a vidéki éjszakákhoz képest tizenöt fokkal magasabb hőmérséklethez akklimatizálódom, és amíg le nem töltődik végre az aktuális lakberendezési magazinom, megírom azt, amit régóta szeretnék már*. reggel (*Van egy-két témafelütés a blogon, amelynek a folytatását a pszichológiai és személyes vonatkozása miatt tologatom magam előtt, bár biztosan sok tanulsággal fog járni, ha a saját magam -- nyilvánvalóan felszínes -- kutatásai, olvasmányai alapján, a saját magam színvonalán azoknak a bejegyzéseknek a második részét is megfogalmazom egyszer. Ezek az aszimmetrikus viszonyokról és a plátói (ház)szerelmekről szóló posztok. Tartozom magamnak annyival, hogy megtegyem ezt. Pozitív felhangokkal, remélhetőleg. :-) Annál is inkább, mert akármilyen bizarrnak tűnik is első hallásra, az említett bejegyzésekben vázolt automatizmuso...

Engem nem kell meggyőzni arról, hogy kávézóba járni nagyon jó. A lányomtól kézzel írott kupont kaptam karácsonyra: tudja, hogy vannak kedvenc helyeim és nagyon érdekel a nyers torták világa, úgyhogy nemsokára megyünk kávézni és édességet enni. Nagyon örültem az ajándéknak, igazi kincsként tekintek rá: fontos és klassz dolog az apró kényeztetések luxusa. Nem volna szabad azonban szem elől tévesztenünk - pláne nem minden nap -, hogy bizony, a hétszáz-->ezerkétszáz forintos kávé és az ötszáz-->kilencszáz forintos sütemény: luxus, mégpedig nem is annyira apró. Abban az értelemben az, hogy amikor beugrunk az adott baráttal/családtaggal egy helyre, megeszünk egy eléggé cukorsokk jellegű cookie-t és megiszunk egy többnyire szintén geil kávét meg egy gyümölcslevet/ásványvizet, mindezért pedig lazán otthagyunk ötezer+ forintot, akkor - az alapanyagokon kívül - tulajdonképpen a szociális életünkre költöttünk el ennyit. (Meg a kávézó rezsijére, a dolgozók bérére, valamint a tulajdo...