vidéki városi

Ma délelőtt közel három órán át konyhabútort takarítottunk (és még nincsen kész), délután hat km-t sétáltam, és most maximum arra lennék képes, hogy befessem a hajam, de jó lesz az holnap reggel is, úgyhogy írok inkább. Tegnap bringáztam és pingpongoztunk. Itt szeretném megköszönni H-nak, hogy mielőtt egészen kivételesen bravúros játékkal megnyertem az utolsó két meccset, csak négyszer győzött le zsinórban, illetve, hogy fotózta azokat a dolgokat, amiket kértem, amikor megint nem volt tárhelyem. ...mint például ezt az ajándékba kapott, nagyon-nagyon finom hokkaido tököt A helyére került a madáritató. Már akkor is láttam, hogy nagyon jó lesz, amikor még csak a darabjait hoztuk el, de minden várakozásomat felülmúlta, annyira szép lett. Az a terv, hogy téglából rakott járda vezet majd be odáig, ahol áll. Amikor a ködös november olyan deprimáló lesz, mint a Hungária körút egy átlagos hétköznap reggel, nagyon sok erőt fog adni, hogy ilyen csodás dolgok várnak a háznál. A korral egy csomó ér

A nyár végén szereztem néhány konyhai dolgot, szeptemberben pedig két utcával odébb felajánlottak székeket és egy tök jó asztalkát (utóbbit elfelejtettem lefotózni) ingyen, úgyhogy hazacipeltem őket, és valamikor fel is fogom újítani mindet. A rongyszőnyeget és a ládát a városi lakásban találtam, ahogy kis, mentaszínű törölközőket is, rendrakás közben. A kosarak egy része lomis. A szappant, az üvegbúrát, a négyszögletes kosarat ajándékba kaptam. Változnak a dolgok: elkezdtem leveseket főzni, és szerintem imádni fogjuk az éttermi stílusú füles tálkákból enni a krémlevest pirított kenyérkockákkal. Szeretem a hófehér tányérokat, a zöld tálkákról pedig azonnal az jutott eszembe, hogy  uborkasaláta. Jó lenne ősszel és télen feltuningolni a nyári konyhát (amit, ugye, folyton használunk a hidegebb és az átmeneti évszakokban is). Nincs benne elég tároló, és valahogyan a stílusát kéne egybefogni: ahhoz túlságosan sokat és sokan vagyunk ott, hogy egy szedett-vedett raktár legyen. Állandó a székh

Ha egy ideje olvassátok a blogot, tudjátok, milyen fontos szerepet tölt be a családunk életében Radír, a befogadott macskánk . Azt is tudhatjátok, hogy róla sem igen osztok meg fényképeket -- szilárdan ellenállok a kísértésnek, hogy a gyerekekről és a macskáról készült fotóimmal turnézzak --, de ma ismét kivételt teszek, mert jó okom van rá. VIP-olvasói tartalom következik privát fotókkal (és jó kis szaftos részletekkel). Tegnap, ugye, egy darabig nem működött az internet jelentős része, úgyhogy itt, a blogon ma ünnepeljük ezt a jeles napot.  🐕🐩🐈🐕🐩🐈🐕🐩🐈 Hogy egy blőd igazsággal kezdjem:  a macska nem kutya.  Nem könnyen idomítható, lényegében nem is félemlíthető meg akkor sem, ha szükség van arra, hogy hassunk rá (azaz: ha virtuálisan vagy konkrétan sarokba szorítjuk, az ijedtségből fakadóan nem együttműködő lesz, sokkal inkább támadó), és a legtöbb elveszett, majd megtalált állatnak megvannak a maga traumái, amelyek egy részét a mi macskánk velem kapcsolja össze.  Hiába imád,

Talán nem túlzás azt állítani -- biztosan minden cikk így kezdődik --, hogy az idei Piros Lábos Fesztivált még nagyobb várakozás övezte, mint a korábbi években. Az emberek ki akartak szabadulni, örülni akartak a jó időnek, és újra látni akarták a különleges hangulatú szigetmonostori utcákat és tereket. Nagyon kellemes volt ott lenni; számomra mindig a gyerekkori emlékek felidézését és a ház-mániában való tobzódást jelenti a fesztivál, ami pedig megkoronázza az élményt, az az, ha barátokkal is tudunk találkozni, és idén ez többszörösen sikerült. Gratulálok a szervezőknek, köszönjük a falubeliek rengeteg munkáját. Most pedig jöjjenek a kedvenc részleteim: ennek a fotónak a készítése közben ejtettem le E. nyilát a tömegben; köszönjük, jó fej idegen, hogy felvetted és egy pult szélére tetted; megtaláltuk!