vidéki városi

Amikor jó idő van, csak kint munkálkodom, így is rengeteg a tennivaló. A szerszámosban még mindig el kell rendezni a dolgokat, esedékes egy többórás gereblyézés megint, és csiszolásra várnak a karnisok. A héten hordtam fát is, éppen jókor, mert utána jött egy nagy eső (és az isteni alvás meg az obligát izomláz). Bent miniprojektekre jut idő. maradék gipszkartoncsavarok Felbátorodva azon, hogy kicsit tudom kezelni az akkus csavarozót, felraktam az egyik zománcozott táblát a nagy fürdő ajtajára, szuper élmény volt. Elhatároztam, hogy idén sem veszek hosszú, kötött, narancssárga-rozsdaszínű kardigánt, mert bár nagyon tetszik, pont nem ér annyit, amennyibe kerül. Örülök a régi holmiknak, és addig hordom vagy használom őket, főleg a háznál, ameddig bírják. Ha egy kardigán nincs már jó állapotban, akkor egy szebb sállal párosítom, meg ilyenek. Kifejlesztettem a zsigeri ellenérzést, amelyik akkor jelentkezik, amikor elképzelem, hogy a potenciális új ruhadarabot kezelni, mosni kell (ráadásul v

Tudtam, hogy ez a nap tényleg az enyém, és (majdnem) azt csinálok, amit akarok - nos, biztosan ti is dolgoztattátok már saját magatokat agyon ilyen alkalmakkor. ez még nyári festés Oké, nem teljesen ez volt a helyzet, de eléggé aktívan telt az idő mindenféle ház körüli munkákkal. Reggel gyorsan előre főztem a macskának ebédet, ami pár óra múlva egyáltalán nem ízlett neki úgy, mint a Felix alutasakos szokott (ami az eredeti neve -- alutasak nélkül). Esti update: mégis ízlik. Zs. javaslatára kisuvickoltam a sparhelt tetejét, és ha már kibontottam a vasport, akkor másik három kályháét is.  Letöröltem a tükröt az előszobában, és akkus csavarozóval felszereltem egy kampót a mellette lévő lyukba, plusz felcsavaroztam egy fedőtartót a padláslépcső oldalára, hogy rá lehessen akasztgatni mindenfélét. A bejárati ajtóra kopogtatónak az egykori, tönkrement családi pianínó fogantyúját fogom majd feltenni (csak eddig nem tudtam, hogy valamennyire mégis tudok bánni a kis Bosch-sal). fontos, hogy a bo

Úgy elfáradtam, hogy már a saját modorosságaimat sem tudom kontrollálni.  illatoska Amikor pedig elkezdenék mentegetőzni miattuk, intruzív módon folyton olyan kifejezések jutnak eszembe, amelyek, ha lehet, még modorosabbak, mint a címbeliek, például a sorry not sorry. Jó, mindegy, biztosan értitek és voltatok már így. Miután a nyári konyhát végre lehet használni, beüzemeltük a Salgó tűzhelyet. Nagyszerűen befűti a tizenöt négyzetméteres helyiséget,  nem mellesleg főz. Először a bulguros lencselevest melegítettem meg rajta, ma pedig gombát pároltam, illetve klasszik paradicsomos szószt készítettem a tésztához, amit szintén ott főztem, nem az indukciós lapon. <3 Lélekben olasz vagyok, egyáltalán nem zavar, ha minden nap pasta kerül az asztalra, csak lehet, hogy most már tényleg venni kéne többféle szénhidrátcsökkentett lisztet csilliókért . Pláne, mivel most egy villával megszurkált alma van bent próbaképpen, és ha az derül ki, hogy működik a Salgó sütője, akkor arra gondoltam, hog

  Hajnalban keltem, kávét főztem a Vitorlásban, begyújtottam a Gerendás szobában, és filmet néztem az igazi felkelés (kb. fél nyolc) előtt. Nyolcra jött a falubeli segítőnk, J. Hiába gereblyéztünk pár napja, a rengeteg eső és szél miatt tíz hatalmas zsák levél lett újból, úgyhogy ezzel kezdett, amíg mi boltba mentünk. A kedvenc helyemen vettünk kályhaport, sütőtököt, kiflit, Zabfalatok kekszet 99.- forintért és egy pici krizantémot 350-ért, amitől rögtön _virágos_ jó kedvem lett. Hazaérve kipakoltam, és az enyhe esőben összehúztam egy zsáknyi körtefalevelet a tornác előtt, ez mindig az én reszortom.  Eközben J. aprófát hasogatott nekünk. Valahogyan ki kéne találnom, hogyan csökkentsem a bolti gyújtós használatát, mert az elmúlt héten is két csomaggal fogyott el. Esett, esett tovább, úgyhogy bedobtam a témát, amelyik hetek óta a listám elején szerepel:  takarítsuk ki a pincét. jó buli lesz  Akármilyen siralmasnak tűnt elsőre, hárman kb. két órányi munkával lepókhálóztunk-lesöpörtük a lé

  Nagyjából húsz percem van írni, lássuk, mire elég. Tegnap reggel gyorsan lőttem egy képet az előszobában, és bár be is mozdult, a tükör sem elég tiszta, a cementlap csiszolatlan, nem vagyok már éppen húszéves, a pufimellény az esőkabát alatt pedig enyhén szólva előnytelen, eléggé büszke vagyok rá. A fotó jól tükrözi, hol tartunk 2018. tavaszához képest. Felkerült a falra a H.-tól kapott, vaskeretes tükör, fehérek a falak, mert eltüntettük a tapétát és a PVC-padlót, a helyén a radiátor és a két lámpa (a mennyezetit lomtalanításkor az utcán találtam), a szobába benézve látszik az új hajópadló. Pontosan tudom, mi hiányzik még innen (pl. a szennyespad & a dekoráció), és azt is, mivel tenném túlzsúfolttá. Pontosan tudom, mennyi áldozatot követelt eddig a ház, és azt is, hogy mennyi élményt, tkp. egy újfajta életstílust adott, amelyik inkább dolgos és küzdelmes, mint láblógatós és lazulós, de ennek a pszichés és fizikai előnyeit próbálom szem előtt tartani, nem azt, hogy mennyire barom

Ilyenkor nem azért szeretek sétálni, mert magának a sétának élvezeti értéke van, hanem mert utána isteni hazaérni, inni egy teát, és hallgatni a cserépkályhában ropogó fahasábokat. Nyáron vettem észre, hogy hamarabb fáradok el (nálam eleve igen furcsa jel, ha reggel hétkor úgy kell kivergődnöm az ágyból), tulajdonképpen ez a tünet és a (csípőnél megjelent) folt együtt lett gyanús, ezek alapján kezdtük sejteni, hogy kullancsról van szó. Most sem az igazi az energiaszintem, de tegnap vége lett az antibiotikum-kúrának, és remélem, hogy rendben lesz minden. A gyatra időjárás ellen ettünk minestronét, curryt és nutellás palacsintát, illetve az az igazság, hogy Nutellát magában, kiskanállal is. Amikor még szép idő volt, elmentünk almát szedni a Pomáz melletti Dolinára. (Utoljára gyerekkoromban voltam ott.) Annyira jól sikerült, hogy meg is ismételtük; ezekben az időkben az egyik legjobb távolságtartó program, amit el tudok képzelni, dudorászva, kellemesen elfáradva, gyönyörű környezetben. Az

Egyszer volt, hol nem volt, a házunk előtt volt egy oroszlános kőhíd.* Tavaly nyáron mesélte valaki, hogy a diófa árnyékában a kiskapunk előtti, ívelt átjáró egészen addig a helyiek egyik kedvenc pihenőhelye volt, amíg a tíz-tizenöt évvel ezelőtti árvíznél annyira megteltek és eltömődtek az árkok, hogy fel kellett robbantani. Nem egészen értettem, hogy miért kellett rögtön lerombolni, de ki vagyok én, hogy ennek a szükségességét kétségbe vonjam. Ne legyünk kekec, mindentudó új tulajdonosok: nem voltunk ott, nem tudhatjuk, és különben is: nem mi vagyunk az ide vezényelt hagyományőrző különítmény. Anglo- és frankomán lévén azért azonnal szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy milyen frankón nézne ki, ha egyszer rekonstruálnánk azt a hidat. Majd, ha lesz pénz, paripa, fegyver. Ugyan a további kérdezősködésemre a korábbiaktól eltérő válaszokat kaptam (*"milyen oroszlánok? nemigen vótak ottan oroszlánok"), fényképek pedig egyelőre nincsenek, már nem volt visszaút, legalábbis a ter