vidéki városi

Amikor tavaly készítettem a befőtteket, nem tűnt soknak -- sem a munka, sem a mennyiség, ami lett belőle --, de most nagyon jó, hogy még mindig van egy-két üvegnyi almakompót, szilvalekvár és paradicsomszósz a kis konyha szekrényében, ami egyben a ház legészakibb pontja. Azért nincsenek szabadon álló polcon, mert szerintem valamikor, amikor éppen nem számítunk rá, a macska biztosan leverné őket, és az elég nagy bosszúság lenne.  Amiből egyébként egy csepp sem maradt, és a tél közepén kb. sírva bontottuk ki az utolsó üveggel, olyan szuperjól sikerült, az a Nagyon ajánlom, tényleg köszönő viszonyban sincs a boltival. Ősszel készítettem, és ezt a receptet használtam. Kétszer is kaptam annyi paradicsomot, illetve volt még saját is, hogy egy kisebb fazék éppen tele lett a hozzávalókkal (amelyek közül véleményem szerint a Lidlben kapható fehér hagyma és a Tescoban vett  jalapeño  nem hagyható ki és nem helyettesíthető mással). A salsa-bontó szeánszokat úgy kell elképzelni, hogy ha volt otth

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez