Cementlap-saga: befejező rész (Nyolc nap alatt IV.)

Elérkezett hát a munkaszüneti nap (hatszoros idézőjel).

Jött J. fát hasogatni, a tüzelőt behordtuk a tornácra és a fészerbe. Úgy értem, ez volt a délelőtt.

Főztem lencsét, a sparhelten ismét nagyon finom lett.

A kertben összegereblyéztem a sok ágat és levelet, amit már nem tudtam tovább nézni.

Nagyon óvatosan ritkítottunk egy kicsit az erdőn. Na, onnan igazán nehéz bukdácsolva kihozni a fát. Olyan igazi, mismásolást nem tűrő fizikai munka, amelyik után leegyszerűsödik az élet: mi fontos (pl. hogy legyen pirítós + tea, hogy a lábamnál doromboljon a macska, hogy a szeretetemmel elkényeztessem azokat, akik viszontszeretnek) és mi nem (mit mondott xy tizennyolc évvel ezelőtt abban a bizonyos buliban, ki hogyan nézett rám, és ki az, aki utál/nem vesz emberszámba). Javaslom mindenkinek, aki tisztánlátást akar, hogy hordjon fát az erdőből.

Vagy csiszoljon cementlapot.

Egy dolog biztos volt: hogy én ezt az eleve kényes, veszélyes és nehéz kategóriába tartozó, korábban szinte kizárólag kudarcokkal tarkított munkát csak energiáim teljében,

zavartalanul, nappali fényben, egyedül, 

sok pihenő beiktatásával tudom egyáltalán megkísérelni. Sokan a környezetemben megrökönyödve néztek rám, amikor csillogó szemekkel meséltem nekik, mire készülök, többen megpróbáltak lebeszélni  róla -- ahogyan ez lenni szokott.

Ehhez képest, mivel a favágásnak sötétedéskor lett vége, volt nagyjából három órám: délután öt és este nyolc között, két mezei villanykörte fényénél, több szálon futó telefonbeszélgetések közepette jutottam oda, hogy a padlóval tudjak foglalkozni. Úgy, hogy másnap korán reggel az ajtófestés és még számos egyéb munka volt soron.

A páni félelem után (nemleszkész. nemleszkész) egyfajta "minden mindegy, csapassuk" (ezt a szót is utálom) hangulat lett rajtam úrrá. Tudom én, hogy

a sarokcsiszoló nem játék 

(egyik szerszámgép sem az, persze), szóval ne úgy értsétek, hogy nem figyeltem oda vagy elkapkodtam, hanem inkább játéknak fogtam fel az egészet. Ha sikerül, jó, ha nem, nem. Van egyetlen darab, félig elkoptatott korongom, vasárnap este van, semmi sincsen nyitva; ha kitart, szuper, ha nem, ez van (így jártam -- blöee). Én ennyit tudtam ebbe a projektbe feccölni (elnézést). 

Itt kell megemlítenem a Hobbi Bútorfestők csoportot és a cementlapról készített fényképem alatti sok jószándékú hozzászólást, amelyek közül az egyik, Ty. Tamásé végül a megoldást jelentette a mi problémánkra. Ő nagyon készségesen és önzetlenül segített abban, hogy oldószerek és gyenge excentercsiszolóval történt próbálkozások helyett a tuti módszert alkalmazzam: ez pedig a flex és rá az erős, fémekhez való tárcsa. Ettől még nem értek hozzá, de azt hiszem, négyszáz lap után kezdem pedzegetni a témát, és a következő négyszáz már nagyon menne. :)

Koncentráltam. Dolgoztam. Örültem annak, amelyik cementlap-felület már tiszta volt, amelyiken pedig még látszott a ragasztó, arra egy idő után jobb híján gyufát tettem jelölésként, mert azért a csupa virág- és indaminta eléggé összefolyik az ember szeme előtt, ha sokat nézi :D -- és egyre kevesebb gyufa kellett, ami szuper érzés volt.

Az öt-tízperces szünetekben toltam a kedvenc számaimat, munka közben a maszkot a kezdeti tapasztalatok alapján papírtörlővel is kibéleltem -- és mivel vagyok annyira jó fej, hogy nem mutatom meg, hogyan nézett ki, amikor kidobtam, higgyétek el nekem: a zalakomári Fekete Tulipános cementlap pora nem viccel.

Erről jut eszembe: a szegélyeknél folyamatosan repkedtek a brutáléles darabok, és a végén le kellett vennem a maszkot, mert nagyon párásodott a szemüveg: ez hatalmas hiba volt, 

kb. tíz napig 

köhögtem utána. Ti soha ne csináljátok ezt. (Használjatok ipari pormaszkot ÉS védőszemüveget. Ty.T. tippje ez is.) Ugyanide tartozik, hogy mivel nem tudtuk/akartuk felszedni a mischungból a lapokat és kint dolgozni, mindent, értsd: mindent beborított a házban a fekete por. A zárt ajtók mögött, a letakart ágyakban, a hófehér falakon. 

Ezért is gondolom úgy, hogy ennyi volt: nem szabad többet nyüstölni.

Vissza a folyamat lépéseihez: próbáltam úgy csiszolni, hogy a ragasztót leszedjem, a lapot viszont ne sértsem tovább. Minden negyedik-nyolcadik lap után a gépet is pihentettem. 

Akkurátusan felsepertem a keletkezett port, és azzal spannoltam magam, hogy ha kell, százszor söprök fel, de most már nem hagyom abba. Közben éreztem, hogy éppen ezekben a percekben csinálom ki a térdeimet több napra.

Este nyolc óra után a korong így nézett ki, 

a kedvenc cédém

a padló így,

én, kicsit sántítva és nagyon fulladozva már csak a hajmosásra tudtam gondolni (a fürdővíz fotójával szintén nem szórakoztatnálak benneteket). 

Hátra volt még következő napokra a szegőléc és a haj- kőbalzsam: majd mutatom ezeket is. 

Soha nem fogom elfelejteni ezt a hajrát; azt, hogy honnan indultam és hová jutottam el. A megmentett cementlappal burkolt előszobánk az összes tökéletlenségével és patinájával együtt mindig emlékeztetni fog rá.