Ugrás a fő tartalomra

Munkázat (dolgos gyerekek)

Néha úgy összefacsarodik a szívem, hogy mennyire rohan az idő. Egyrészt augusztus közepe van, másrészt E. már olyan nagy, hogy nem is igen használja a címben lévő szót, amit ő talált ki.

látogatóban ~ Pettson & Findusznál


    
Rengeteget segítenek a gyerekek, ha éppen jó hangnemben és a megfelelő időpontban a nekik való munkát adjuk nekik. Ez nem mindig sikerül, sőt: sokszor napokig nem jön össze, de amikor igen, akkor sokkal jobban megy minden. Van is egyébként #raisingcapablekids mozgalom, ami klassz kezdeményezés, bár nálam annyi ideológia van csupán mögötte, hogy nem vagyok hajlandó egyedül csinálni a felújítás ránk eső részét.

És hát, a ránk eső rész akkora, mint egy elefánt.

    Legutóbb borzasztóan elkeseredett és dühös voltam, hogy a böhöm nagy padláson még mindig a legundorítóbb mocskot kell feltakarítani, és ha nem akarom, hogy a nyári konyha azonnal beázzon, megpróbálni lefóliázni, de a fiam annyira ügyesen keverte a termobetont a teknőben, amivel a padláson régóta meglévő lyukakat tömködtük be, hogy inkább összeszedtem magam, abbahagytam a hisztizést és megcsináltuk.

Az elmúlt időszakban ezekkel a dolgokkal jutottunk előre:

- felfúrattunk néhány kedvenc polcot és fogast;

- kicseréltük egy szakaszon a drótkerítést;

- behordtunk egy csomó tűzifát;

- spaklival levakartuk a csempéről a rászáradt vakolatot;

- újrafestettük a lábazatot;

- kikevertük a terasz falának színét;

- sódert hordtunk a lábazat mellé;

- a padlásról naggyon komoly mennyiségű sittet -- komplett elbontott, törött cserépkályhát stb. -- hordtunk le;

- a szerszámos kamrában a ledurvább sarkokat teljesen kitakarítottuk: dióhéj, sörösüvegek, tégladarabok. A dézsa aljáról, a kukoricacsutkák közül ilyen csillár is előkerült:

wtf level 10000

   Néha, amikor anyagért vagy emberért megyünk, véletlenül szép helyekre keveredünk (miközben szinte mindenhol tapintható a mélyszegénység), és volt néhány igazi nyári hangulatú utunk is. Az egyik kedvencem az volt, amikor H.-val szalmakalapban mentünk az egyik szomszéd faluba, letekert ablakkal, feltekert hangerővel, és teljesen ledöbbent azon, hogy ebben a számban azt éneklik, hogy "Tuesday Heartbreak"; nagyon sokat vihogtunk és vokálóztunk (szintén E. szava). Felhívtam a figyelmét David Sanborn szaxofonjátékára is, pedig akkor még nem is tudtam, hogy kb. félálomban játszott a dal felvételén. Egy másik alkalommal azt is elmagyaráztam az autóban, hogy a Stevie Wonder-függőség azért mégsem ugyanolyan, mint a cukor- vagy urambocsá', a koffeinfüggőség, lásd még, ugye: kólaivás, khm. 

(Nem tudom, mennyire voltak meggyőzőek az érveim, és hát, titkon úgy hiszem, hogy -- sajnálatos módon -- alapjaiban mégis ugyanarról van szó, de talán ezt nem most beszélném meg velük teljes mélységében).

Ilyen szenzációs esténk volt, amikor korgó gyomorral, teljesen prózai okból kellett egy szűk félórát utazni, de végül nagyon jól éreztük magunkat, és egy dombtetőn éppen úgy estek a fények, ahogyan kell.





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Teázós

Totálisan összefüggéstelen lesz, amit ma írok; vegyük úgy, hogy az esőt nézve virtuálisan együtt iszunk valamilyen finom teát ( te-ázás, hahaha ), és van nálam tíz noteszlap mindenféle témában. Tegnap elkezdett poszt. 1. Aki szokott a Rossmann-tól rendelni, és szereti a szakácskönyveket, annak szerintem érdemes most élnie azzal az akcióval, amelyikben bio élelmiszerek mellé Stahl Judit-szakácskönyvet adnak ajándékba. Nem tudom, miért van így, mert a stílusa néhol elképesztően modoros, mégis ő tudja azt, amitől kb. önálló olvasmány lesz a receptgyűjtemény, de mint receptgyűjtemény önmagában is vérprofi. Továbbajándékozni szintén jó. 2. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy az érvényesülés és kapcsolatépítés címén végzett tevékenységek 9/10-e nekem nem megy -- és nem is tartom őket ízlésesnek (biztosan azért, mert kompenzálok). Magamat pedig gyakran tartom bénának, amiért nem építek és nem érvényesülök. Ami még rettenetesen irritál, az a  "ki kinek a kije"  nevű társadalmi társ

Lomtalanítás 2020

Megint visszafelé haladok az időben: ez a szuper gyűjtésünk még akkor történt, amikor nem világméretű járványról volt szó. Az egyik utolsó gondtalan esténk volt, mondhatni. A kerületünkben minden évben figyelem az évente egyszer legálisan utcára hordott tárgyakat (bútormániásként nem bírok nem odanézni), de egyrészt nekem is volt egy minimalista fordulatom, és óvatosabb lettem az esztelen halmozással kapcsolatban, másrészt emlékeim szerint az elmúlt pár évben az egyre erősödő tendencia az volt, hogy napokkal előbb megjelentek a lomisok, krétával felrajzolták a felségterületüket, a lomtalanítás napján pedig kiváló érzékkel, hangos perpatvarok közepette lefoglalták a legmenőbb cuccokat, majd azokat tőlük lehetett megvásárolni .    A gyerekeknek gyártottam is elméleteket arról, hogy végtére is társadalmilag - vagy mit tudom én, milyen szempontból - jól van ez így, hadd éljenek meg belőle, ez nekik így is egy _megalázó, durva_, sokat utazós, hosszú, munkás nap, a mi lakásunk p