Kicsit messzebbről kezdem a történetet. A főváros egyes kerületeiben - abban is, amelyikben tizenöt éve lakom - idáig is bajos volt parkolni. Sok-sok évet öregedtem a bűnös vasárnap esti (értsd: hat óra utáni) hazaérkezések miatt, abban az idősávban, amelyikben a "valószínűtlen"-ből a "szinte lehetetlen"-be csúszott át a leparkolás esélyének mutatója. Rendszeresen több buszmegállónyira sikerül(t) csak letenni az autót, és onnan vinni fel a táskákat, macskákat, krumpliszsákokat (pardon), almás rekeszeket, gyerekeket. Most, az ingyenes parkolás bevezetése óta... még az eddigiekhez képest is elviselhetetlenebb armageddon van.
A legújabb jelenség, amelyik kezd egészen elképesztően elharapódzni, az agyamat pedig minden egyes alkalommal felcseszi, a testtel való területfoglalás. Ha valaki nem ismerné: úgy néz ki, hogy az egyik családtag kiszáll, szemmel tartja az utcát, várja, hogy kiálljon és elmenjen valaki, majd, amíg a másik családtag az autóval megtesz egy kört, a szemfüles parkolóhely-foglaló - arra apellálva, hogy az időközben jogosan odaérkezett autóvezető-ellenség (mondjuk: én) feltételezhetően nem fogja direkt elütni - közli, hogy az éppen felszabadult hely foglalt. Ez írd és mondd, negyven percbe kerül annak, aki kénytelen tovább körözni, mert elvették a helyet, amelyikhez ő ért oda először.
Próbáltam elmagyarázni a "first come, first served" elv logikáját, egy idő után tagoltan, emelt hangon leegyszerűsítve arra, hogy mekkora ordas nagy tahóság a farkastörvénynek ezt a változatát bevezetni, de semmi sem hatott. Nem akarják érteni az emberek, megőrültek a gátlástalan individualizmusban.
És akkor jött az ötlet: bármit, csak ezt ne. Gyalogolok, rollerezek, görkorizok, _akár még_ bringázok is.
A blessing in disguise, ahogyan a művelt angol egy pont ideillő idiómával mondaná.
Tudni kell, hogy az én életemben a bicikli mindennapos és nagyon nem trendi dolog volt több mint egy évtizedig: azért kellett, hogy hazajussak az iskolából. Sokáig cikinek éreztem, és rengetegszer fagytam szét rajta.
Később a gyerekkorom színtere és a kerékpározás is nagyon felértékelődött a szememben, természetesen már csak akkor, amikor ritkább vendég lehettem ott, és elvétve ülhettem bringára, annál többször kellett viszont vezetnem. Ezenkívül sokat, naponta több kilométert gyalogoltam.
Az azonban, hogy a városban tekerjek, ennek ellenére egy ideig elképzelhetetlennek tűnt.
Egyrészt nagyon zavart a szmog és a forgalom, másrészt azt hiszem, előítéletesen úgy gondoltam, hogy az
urbánus kerékpáros
egy társadalmi kaszt tagja (és milyen igazam volt), mégpedig olyané, amelyikbe nem tartozom igazán bele. Ebbe sem.
A molinóból készült, méregdrága általvetős táskáikkal megfizethetetlen, márkás gépeken tekerő grafikusok és civilek (?!), akik, amikor nem ételt osztanak, meggysör mellett művészfilmekről társalognak az új Gólyában, amit a saját kezükkel építettek fel. :P
Ráadásul kicsit mindig idegesítettek a magukat az Amelie csodálatos élete című filmbe képzelő csajok is (biztosan tudjátok: pici copfok két oldalt, magasabb hangfekvésben való beszéd, nagy, csodálkozó szemek, cuki kis világ), tényleg bocs mindenkitől, akire illenek a jelzők, tudom, hogy bennem is marha sok idegesítő dolog van. Nem láttam magamban az amelie-ságot, az a helyzet, a biciklire pedig csak olyan nőt tudtam elképzelni.
Persze, azt is tudom, hogy mennyire egysíkúan láttam a városi bringásokat, és hogy mára mennyire széles lett ez a réteg.
Azt hiszem, akkor fordult a kocka, amikor nemrég a macskát vittem sétálni, és hazaérve (haha) ismét háromnegyed óráig köröztünk, ő keservesen végignyávogta, én végigkáromkodtam az utat. Akkor elpattant valami.
A következő hetet azzal töltöttem, hogy egy ronda, régi, de működő bicajt elhoztam Anyukámtól (itt is köszönöm), illetve megtaláltam és megrendeltem a célszerszámot, ezt a kosarat.
És elkezdtünk párosan járni - két keréken.
Béna és lassú vagyok, totálisan elvesztettem a régi egyensúlyérzékem, nincsenek nemhogy menő, de adekvát bringás cuccaim sem, és egyáltalán nem ideális az időpont, amikor újrakezdtem, de csak az számít, hogy mennyivel jobb így.
Szia! Én nem szoktam, pedig van biciklim, de egy városi tekeréshez gyáva vagyok és edzetlen. De az írásod nagyon tetszett, és abszolute valós! :) Mónika
VálaszTörlésKöszönöm, Mónika, a visszajelzés is jólesik, miszerint nem csak én érzek így. Igen, sajnos városban tekerni még mindig nem egyszerű műfaj - most tanulom, hogyan ne éljek pl. az elsőbbséggel, ha úgy adódik...
Törlés