Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.

Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.

(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)

Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.

Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.

Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is vannak még ilyen esetek, hajjaj), amikor órákon át pakolva a sok sz@rságot, szitkozódva, szétfáradva, szinte sírva fogadtam meg, hogy a rohadt életbe, nálunk ezentúl semmi nem lesz kirakva porfogónak. 

Továbbmegyek: hogy mindent kivágok a kukába.

Az is biztos, hogy szükség van a szenvedésre ahhoz, hogy a nagy elhatározás megszülethessen. (#nemuszhatomeg)

Egyszerre kell a porrongy, a gumikesztyű, a szódabikarbóna, a citromsav meg az önostorozás.

A kis rendrakási purgatóriumok, hehe.

Ahhoz, hogy kirángassam magam a megszokott posványból, szembesülnöm kell takarítás közben azzal, hogy micsoda kosz- és tárgyrétegek vannak egymáson. Látnom kell a kuplerájt; azt, hogy milyen lelkiállapot leképezése a rendetlenség, és iszonyúan kell akarnom azt, hogy ez többé ne legyen így. És akkor megjön az az energia is, amelynek segítségével menni fog a változtatás.

Kb. mintha az utolsó erőmmel feljutnék a vízfelszínre levegőért. Fuldoklás over.

Most egyszerre örülök annak, hogy naponta nagyjából egy zacskónyi szemetet dobok ki, és annak, hogy eközben szuper dolgokat találok. Ha biztos vagyok abban, hogy van értelme megtartani egy tárgyat (ezt abból tudom, hogy amikor ránézek, kigyúl az öröm szikrája a szememben 🤩– à la Marie Kondo), akkor megtisztítom, majd egy feliratozott dobozban várja, hogy készen legyen a helye a házban. 

Mert a kiskonyhába azért ki fogunk rakni valamit. Néhány valamit.

a régi kiöntők például nagy kedvencek; és mennyire jó már az a bordó ablaktábla mint mosogató mögötti fröccsenésgátló?!

Van nagy, pályaudvari falióra-imitációnk, szerintem az is rendben van, találtam még mérleget (régit is, retro stílusú újat is), illetve, mindig is imádtam a tányértartó polcokat. Megpróbálok nem elszállni mennyiségileg, és mindent egyszerre akarni.

Ígértem dokurealista fotókat is a kiinduló állapotról, úgyhogy tessék, itt van az adott sarok, ahová a kiskonyha kerül majd:

illetve, a hűtő és fölötte egy felettébb érdekes, ilyen giccses üzenetet tartalmazó kerámiaszív, amit már én biggyesztettem oda; na, ő is marad, ellentétben a tapétával.

a bejárati ajtó másik oldala; ebben a sarokban lesz az előszobafal

Azt is tudom, hogy valamelyik kis festményünk is megtalálja majd a helyét ebben a country előtérben. Van például ez a közepes igényességgel megföstött szarvasmarha. Szerintem a keret javítása után tökre illik oda majd.

A múltkor konkrétan a szemét levitelekor találtam gondosan becsomagolva a kukák tetején ezeket a fűszertartókat a Városlődi Majolikagyárból, és hát, muszáj volt felhoznom őket.

ugye, ti is mindig nyitott szemmel jártok a kukák környékén...?

Az alábbi képekhez hasonló hangulat jár a fejemben – természetesen, mindig inkább csak egy-egy vagy maximum néhány tárgyat kiemelve:

Nálatok van(nak) érdekes/furcsa tárgy(ak) a konyhában és ha igen, mi(k) az(ok)?

(a képek forrása)