Ugrás a fő tartalomra

Játszótéri közvéleménykutatás

Kos vagyok. Ennek nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget, de már az is vicces, hogy nem akkor születtem, amikorra a kiírt születési dátumom szólt - és Bika lettem volna -, hanem nekem muszáj volt ezt is türelmetlenül, hamarabb, gyorsabban csinálni. Két dolgot érdemes tudni rólam: nagyon kemény tudok lenni. És, ha valamit igazán akarok, azt elérem. (Még türelmesnek is tudok látszani a cél érdekében. :) )
(Ráday u.)
Az évek során sokat finomodtam, illetve voltak csalódások, traumák, fejjel a falnak menések, amik visszavetették azt a fene nagy öntudatomat és akaratomat, és van egy csomó - rengeteg - gátlás bennem, plusz nagyon sok hibát követtem el, de azért... mindez alapvetően nem változtatott meg.

A tavalyi házvásárlás a sok öröm mellett jól meg is gyötört; mondhatni, nem volt egy ego-trip. Írtam arról, hogy az első háznál (amelyikről a mai napig szoktam álmodni...) nem működött semmilyen taktika: sem a szép szó, sem az ajtóstul berontás, és végül másnak adták el. 

(Mondjuk, még most is eszembe jut néha, hogy mi lenne, ha az új tulajdonosok nem bírnának a házzal járó problémákkal, és úgy döntenének, hogy eladják a tavalyi áron [mert, ha drágábban próbálnák meg értékesíteni, elég sok illetéket kellene fizetniük a különbözet után], és akkor én valami csoda folytán azonnal meglátnám a hirdetést, és másnap jól megszabadítanám őket tőle, ne szenvedjenek tovább értelmetlenül.)

A második házat egy alapos szemle után megvettük, azaz le is foglalóztuk - éppen mostanában lesz egy éve annak, hogy megkaptuk a kulcsokat.


Euforikus élmény volt először belépni abba az ingatlanba, amelyért számtalan órán át bújtam az internetet. Szívmelengető volt a sok régi történet, amely hozzá kapcsolódott. Szinte szédítő volt az a tudat, hogy mennyi minden lehet belőle - ma is sokszor ebből merítek erőt, amikor nehezebb időszakok vannak. 

Aztán rájöttem két problémára: a zajra és a szúra. És akkor úgy éreztem, hogy szépíthetjük és magyarázhatjuk így meg úgy, de ezek nálam kizáró tényezők. Én vidéki csöndben akarok esztergált lábú asztalt festegetni a verandán. Iszonyúan elbizonytalanodtam.

A lelki segély pedig meglehetősen bizarr helyről érkezett: a játszótérről.

Van egy park, ahová tíz éve járunk, és egyre jobban kötődünk hozzá minden évben. A lányom random emberekkel pingpongozik és focizik, a fiam katasztrófavédelmi helyzeteket játszik el és bandázik, én pedig sok nagyon szimpatikus szülőt ismertem meg: olyanokat, akiknek, ha kell, lehet panaszkodni is, nem csak a fényes mázról áradozni.

Vannak olyan klasszikus témák, amelyek játszótérre valók (alvás/szobatisztaság/óvoda/testvérféltékenység) - hát, a "mit-csináljunk-a-kifizetett-foglalóval" és a "megvegyük-e félig hitelre a problematikus házat", illetve a "segít-e a vegyi fakezelés a szú-problémán" nem ezek közé tartozik, ennek ellenére mindenki nagyon segítőkész volt.

Az ügyvéd, a tanár, az építész, az edző, a nyaralótulajdonos egytől egyig - éppen azzal, hogy kicsit távolabbról tudta szemlélni a problémát - rengeteget segített, és nagyon jó tanácsokat adott. Azt nem állítom, hogy mindenben egyetértettek, de nekik, a játszótéri barátoknak köszönhető, hogy a megvétel felé billent a mérleg. És nem is bántuk meg eddig: a tavalyi kánikulában máris bizonyított a ház.

Úgyhogy, a kifejezést akár le is védethetjük: playground poll. 


(Spontán tízórai a játszótér melletti kisboltból. Az a barackos-túrós pite..) 





Megjegyzések

  1. Válaszok
    1. És szuper a nadrágod!

      Törlés
    2. Igen, te és D., az, hogy odafigyeltetek a gondjaimra - és a párhuzamos házkeresési történeteink... :) a virágos overálnak ez lesz a harmadik nyara ;)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Selyemfényű zöld

Egy hónapig voltunk egyhuzamban a háznál, tegnap jöttünk haza. Most szinte folyamatosan jár a mosógép - az eszem pedig azon, hogy vissza akarok menni, hahaha.

Eléggé szuper volt, pedig nincsen különösebb infrastruktúra azóta sem. A kertben kicsit vitatkozunk az egy darab csíkos függőszéken, a házban ez idő alatt minimális fejlesztés történt, mert még mindig nem biztos, hogy felszabadulnak azok a súlyos összegek, amelyek nélkül nem képzelhető el komoly felújítás. De nem érdekel.
Azt az utat követem, hogy a saját erőmből dolgozom, amennyit tudok. Ez nem kerül semmibe, és nem kell folyton egyeztetni mással. Viszont jó kemény vagyok magammal. Három évet adtam arra, hogy eltüntessem a lomokat (ezt vic-nek írtam is már): mivel a ház 90+ éves, ez évente harminc év felhalmozott cuccától való megszabadulást jelent. Pretty good.
Negatívumok:
- (még júliusban) sok szúnyog: csak úgy lehetett meginni a reggeli kávét a verandán, ha égett a citronella gyertya és be is fújtam magam szúnyogspray-vel;
-…

Venni vagy bérelni? - avagy: kell-e saját nyaraló? (2. rész)

Legutóbb jeleztem már, hogy ez hitvita-jellegű kérdés; olyan, amelyről egyesek kommentháborúkat szoktak vívni, míg mások egy vödör pattogatott kukoricával az ölükben nézik a meccset...


A különböző befektetési tanácsadó oldalak nagyrészt egyetértenek abban, hogy a víkendház, akármilyen alapos anyagi megfontolás eredményeképpen vesszük is: luxuscikk. Mindig drágább lesz, mint időszakosan bérelni egy házat: magas az alapára, és miután megvettük, szépen, sorban jelentkeznek a  rejtett költségei, amelyekkel vagy kalkuláltunk előre vagy nem (viharkár, tyúkól-bontás, Józsi bácsi gondnoki díja, Gizi néni fizetsége a kertészmunkákért, konyhafelújítás, lötyögő konnektor cseréje, nélkülözhetetlen kerti eszközök garmadája, anyámkínja).

A kérdés az, hogy az imént említett komoly anyagi áldozatokat és a többi - ha úgy tetszik, érzelmi - tényezőt összegezve megéri-e nekünk birtokolni az adott ingatlant.

Most arról írok, szándékosan kendőzetlenül sorolva az összes szempontot, hogy mi milyen célból vá…

Plátói szerelem I. (#házak)

Ha van valami, aminek feketeöves nagymestere, örökös világbajnoka vagyok, akkor ez az. Irtó jó szemem van ahhoz, hogy tizenkétezer-kilencszáznyolcvan ingatlanhirdetésből kiszúrjam azt az egy különleges házat, amelyikbe majd nagyon bele tudok szeretni. És amelynek a nem-birtoklása nagyon fog majd fájni. Lamentáló-retrospektív poszt, a végén pozitív perspektívával.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szenvedésteli periódusaim lesznek, furcsa is átélni őket nekem, aki életem összes traumája után egyféle nem voltam sosem: depressziós. Ez nem az, de hullámokban hasonló - és nagyon nem jó.
Ijesztő ennyire fixálódni valamire. 
És, basszus, az ember évekig tudja csinálni (per definitionem). 
Racionálisan tudja, hogy már nem kell neki és nem is lesz az övé, emocionálisan azonban még nem tudja lezárni.
Az összes platonikus érzelemmel kapcsolatban a leszokás rögös útján haladok; sokat segítenek a kávézáskor olvasott velős mondatok.
"Az idő értékes. Okosan pazarold."
Vegyük például azt a…