Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy mindenkivel együttérzek, akit hozzám hasonlóan vegyesen érintenek az ünnepek. Tulajdonképpen blogot írni is ezért jöttem -- bár eltartott egy-két napig, amíg a triggerek csillapodtak annyira, hogy sikerüljön. Emellett sok volt a tennivaló és az öröm is, amiért nagyon hálás vagyok.
Voltunk például Szentendrén kicsit adventezni (a narancssárga sapkám bojtja virít a kép sarkában), és jól sikerült az ajándékozás.
A háztól kapott ajándékok közül a legszebb egy napfényes hétvége volt. Sötétedésig rendeztem a kertet, ami egy kicsit mindig túlságosan nagy és kezelhetetlen, miközben minden órányi munka meglátszik rajta, és ezért az egyik legjobb fajta munkaterápia továbbra is.
Ott voltam, amikor szomorú hír ért: az egyik legkedvesebb, legnagylelkűbb és legtevékenyebb ember, akit ismertem, elment. Tudom, mennyire drukkolt a házhoz, amit végül nem sikerült megmutatnom neki. Egész nap rá gondoltam, és azóta is nagyon sokszor jut eszembe a mindig elfogadó és felemelő szeretet, amely belőle áradt.
***
A háznak adott ajándékok azt szolgálják, hogy kényelmesebb legyen az ott töltött idő. A plédek az egyedüli Black Friday-vásárlásaim idén, a kerti kesztyű, a bögre, a tortalapát és a fém szívószálak itthon kallódtak évek óta, a szűrő a Fying Tigerből való (az utóbbiba nem fogok menni nagyon sokáig; szerintem kifejezetten gagyi üzletté vált).
Írni akartam még arról az élményről, amelyik december elején ért: nem sokat vártam tőle, nem is a legmegfelelőbb hangulatban indultam el, mégis igazán szívmelengető este lett, ami úgy kellett akkor, mint egy falat kenyér (vagy mézeskalács). A Westend tetőteraszán ugyanis az ünnepekre berendeztek egy Winter Wonderland nevű rendezvényteret (itt is gratulálok az Eötvös10-nek az ötlethez), és az egyik szombat este Farkas Gábor Gábriel adott -- mint közben kiderült, a téli időszakban először és utoljára -- koncertet. Már akkor kicsit elkerekedett a szemem, amikor a megérkezéskor rájöttem, hogy ez nem ilyen megúszós, félplayback dolog lesz, hanem igazi zenekar játszik mögötte, ráadásul jazz stílusban. Teltek a percek, és azt vettem észre, hogy a hideg -- meg minden más -- miatt ökölbe szorított kezem kienged, és nagyon kellemes, ismerős érzés áraszt el: a közösségi élmény, hogy ezeket az angolszász karácsonyi dalokat mind ismerjük és szeretjük, az énekest is beleértve, aki -- ha jól vettem ki a szavaiból -- komolyan tanulmányozta is őket. Ahogy öregszem, egyre kevesebb dologgal is beérem egyébként: a zenekar játsszon megfelelően, az énekes énekeljen tisztán, korrekt angolsággal: kb. ennyi. Itt ennél jóval több történt, mert amellett, hogy Tóth Vera vendégszereplése, az ünnepi fényfüzérek, a körbekínált beigli, a mögöttünk forgó körhinta és a korcsolyapálya szuperül egészítette ki a hangulatot, tök jó szólók is voltak, Gábriel pedig abszolút profi énekes. Mindeközben tudott nagyon-nagyon vicces is lenni; az egyik kedvenc jelenetem az volt, amikor kiderült, hogy a közönség jelentős része abból a társasházból érkezett, amelyikben F.G.G. is él, és ez adott egyfajta összekacsintós, de nem bántóan belterjes pluszt. Mesélt mindenfélét a közös Mikulás- és fadíszítő hagyományaikról, és eddigre mindenkinek letörölhetetlen mosoly ült az arcán. Én is ilyen lakóközösséget akarok: ha hasonló ünnepi szokásaink lennének, biztosan jobban viselném a fölöttünk lakó újdonsült bérlőt, a nappali és éjszakai aktivitását átprogramozni képtelen, harsány társasági életet élő-folyton iszogató, döngő léptű, mindezek tetejébe rigorózus rendszerességgel tornázó, lunatic programozót is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése