Ha egy ideje olvassátok a blogot, tudjátok, milyen fontos szerepet tölt be a családunk életében Radír, a befogadott macskánk. Azt is tudhatjátok, hogy róla sem igen osztok meg fényképeket -- szilárdan ellenállok a kísértésnek, hogy a gyerekekről és a macskáról készült fotóimmal turnézzak --, de ma ismét kivételt teszek, mert jó okom van rá. VIP-olvasói tartalom következik privát fotókkal (és jó kis szaftos részletekkel).
🐕🐩🐈🐕🐩🐈🐕🐩🐈
Hogy egy blőd igazsággal kezdjem:
a macska nem kutya.
Nem könnyen idomítható, lényegében nem is félemlíthető meg akkor sem, ha szükség van arra, hogy hassunk rá (azaz: ha virtuálisan vagy konkrétan sarokba szorítjuk, az ijedtségből fakadóan nem együttműködő lesz, sokkal inkább támadó), és a legtöbb elveszett, majd megtalált állatnak megvannak a maga traumái, amelyek egy részét a mi macskánk velem kapcsolja össze.
Hiába imád, akkor is. Hiába szépen, mondhatni, mintaszerűen sétál pórázon, nagyon erős benne a területvédő ösztön, és számtalanszor fordult elő, hogy a hozzánk betévedő macskák (szagmintája) okozta frusztrációja agresszióba csapott át, majd azonnal rajtam vezette le az indulatait (hiszen a póráz nem engedte, hogy üldözőbe vegye az idegen macskát). Ezeket a támadásokat*, amelyeknek a nyomait valószínűleg mindig viselni fogom (a csuklómon, a térdemen stb.), nem akarom ennél plasztikusabban leírni, mert a poszttraumás szindróma még mindig velem van, és sajnos, ki is fejlődött a pórázon való sétáltatással kapcsolatban egy fóbiához hasonló félelmem, úgyhogy azóta nehezebb ez is. Már soha nem fogom merni a Margitszigetre vinni R.-t, és a saját kertünk sem lesz soha olyan, mint azelőtt.
Most jól elszomorodtam, pedig nem sírva akartam megírni az ünnepi bejegyzést, de muszáj volt vázolnom mindezt ahhoz, hogy érthető legyen, ami most következik.
Ugyan éveken át a városban is napi rendszerességgel, gyakran naponta kétszer vittem ki R.-t, hogy könnyebbé tegyem számára a lakásban való létet, sosem volt elég nyugodt. Sosem aludtunk jól éjszaka. Amikor a környezetem pedzegette, hogy ivartalanítsuk, hogy simulékonyabb legyen, mindenkinek azt mondtam, hogy nem számít, hogy nekem nehéz, ezt az áldozatot meghozom érte, és kész. Ragaszkodtam ahhoz, hogy ő így szép: egy csinos, slank, nagyhangú, energikus sziámi kandúr, akinek ilyen a személyisége. Az adu ász pedig az volt a kezemben, hogy -- miután mindent, de tényleg: a klinikai tanulmányokig mindent elolvastam a territorialitásról -- az ivartalanítás úgysem segít ezen, hiszen tanult viselkedésmódról van szó.
Nyáron aztán meg kellett hoznom a döntést, mert annyira *elfajult a helyzet, hogy én magam mondtam: történnie kell valaminek, vagy nem akarom, hogy R. velünk maradjon.
Long story short, két nap alatt sikerült időpontot kapnunk, az ivartalanítás gyorsan zajlott (egy szédülős/elesett este után nagyot aludt, és másnap is sokat pihent, de már teljesen jól volt), és nagyon sokat javított mindannyiunk életminőségén.
Mindenkit, aki hozzám hasonlóan habozik, arra biztatok, hogy válassza az ivartalanítást. A legfontosabb okok (pl. a túlszaporulat megakadályozása) mellett itt vannak a mi tapasztalataink.
Öt érv, ami azt bizonyítja, hogy az ivartalanítás a legjobb döntés volt a macskánk számára:
1. Sokkal nyugodtabb -- de a személyisége és azok a szokásai, amiket annyira szeretünk, természetesen, megmaradtak. Jobban alszik, következésképpen mi is jobban alszunk.
2. Nem olyan extrém módon válogatós, mint korábban, de nem habzsol -- és szerencsére, eddig még el tudtuk érni, hogy ne hízzon meg.
3. Nem akar mindenáron sétálni. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ezt írom: szerintem fontos egy macskának, hogy néha-néha mászkálhasson a fűben, bogarakra vadászhasson stb., de a leglényegesebb az, hogy bent is igazán jól érezze magát. Amióta, ahogy mondani szoktam, aláírta a szerződést az ivartalanításkor, szeret például ablakfülkéből nézelődni.
 |
| az ott, alatta egy óraterv, amit éppen használnom kellett volna |
4. Nem jelöl. (Ettől még a területvédő viselkedés nem tűnt el teljesen, tehát az ezzel kapcsolatos reakcióiban nem bízhatunk, de rengeteget javult a helyzet.)
5. Százszor játékosabb, mint korábban. Ezt nem mondta senki előre, de irtó cuki.
(Szerintem azt is pontosan tudja, hogy három játéka van: a piros tollas, a kék csörgős és a gülüszemű egér. De az is csodálatos, hogyha elgurul egy szőlőszem a konyhában, öt percig focizik vele.)
 |
| tipikus |
| Remélem, ebben a bejegyzésben sikerült megmutatnom, hogy az állatmentő és állatbarát körökben alapvetésnek számító "ivartalaníts"-elv megvalósítása mennyit számított a mi, speciális esetünkben is. |
A nap fő üzenete pedig:
nagyon szeretünk, Radír!
Szia! Nagyon szép cica, örülök, hogy kivételesen ennyi képet osztottál meg róla!!! Nagyon jó döntés volt az ivartalanítás, mert bár az emberek többsége még mindig úgy tekint erre, hogy elegendő csak a nőstény cicákat/kutyákat ivartalanítani, de valójában ez kevés a felesleges szaporulat megállításához. De ahogy a ti példátok is mutatja, csak nyertetek vele....minimum egy nyugodtabb, játékosabb cicát!:)
VálaszTörlésHa esetleg megoszthatok egy személyes történetet..., épp egy évvel ezelőtt kezdtem el etetni pár kóbor cicát a környékünkön. (A gazdijuk sajnos meghalt...) Összesen 6 cicát (3 nőstényt és 3 kandúrt) sikerült ivartalanítani, néhánynak gazdit is találtunk, páran pedig maradtak, őket továbbra is etetem. Egy alapítvány segített az állatorvosi költségekben, de nem is ez a lényeg. Van köztük egy félszemű kandúr, valószínűleg egy verekedésnél sérült meg a szeme, na, ő nagyon nehezen adta meg magát, egyszerűen nem tudtam a megbeszélt ivartalanításra elvinni. Én már úgy voltam vele, ha ennyire ragaszkodik a férfiasságához, hát legyen, maradjanak a golyók, csak a szeme miatt sikerüljön megfogni és elvinni az orvoshoz. Harmadszorra végül sikerült odaérnünk a megbeszélt időpontra, és bár a szemén nem lehetett segíteni, az már így marad, összejött az ivartalanítás. A lényeg, hogy a korábban verekedős, vad kandúrka azóta már egy, bújós, kedves cicafiú lett, ráadásul már nem jelölget mindent össze és talán kevesebbet is verekszik. Most már csak arra kell vigyáznom, hogy ne hízzon el, mert az étvágya viszont sokkal nagyobb lett...:)
Ildikó,
Törlésez nagyon szép történet és komoly teljesítmény a részedről (a befogásért külön elismerésem, nekem nem is hiszem, hogy ment volna). A félszemű srác esetéhez még: hát, igen. Szerintünk Radír füle is annak a mementója, hogy milyen balhés múltja lehetett, mielőtt hozzánk került. Az ő történetében az a csavar, hogy nálunk közel egy évig kezesbárány volt, aztán egyszer, egy szép, koratavaszi napon ráébredt a férfiasságára a Margitszigeten, és onnantól egyre hangosabb, követelőzőbb, területvédőbb viselkedés lett a jellemző rá. Tehát, ha visszagondolok, nyilván hormonális komponense is volt az egész problémának.
A felelős állattartás nem egyszerű, mert például ahogyan a kutyámat sem engedném, úgy a macskámat sem engedem be más területére, és nem támadott volna meg engem ő sem, ha a saját kertünk nem lenne tele más macskák szagával.
Úgyhogy a fiúmacskákkal kapcsolatosan mélyen egyetértek: a póráz is -- és most már az ivartalanítás is -- az ő biztonságukért van, mert egyébként kizárólag a szaporodás körül forognak a gondolataik...
Milyen szerencse egyébként, hogy a félszemű (mi a neve?) ilyen bújós lett, mert maradhatott volna bizalmatlan is. Ez egy igazi ajándék, tkp. a hála az erőfeszítéseidért.
Nagyon rendes tőled, hogy eteted őket és törődsz velük!
Bandinak hívjuk és tényleg nagyon kedves cicafiú.
VálaszTörlésJól értem, hogy Radír akkor a vidéki házatoknál is pórázon megy ki a kertbe?
Korábban volt egy cicánk, aki borzasztóan félős volt. Kiskorában súlyos trauma érhette, valószínűleg kitették, rosszabb esetben kidobták egy főútvonal mellett. Ő mindentől és mindenkitől nagyon félt. Akkor még lakásban laktunk, ott biztonságban érezte magát, de amikor kijöttünk a hétvégi házunkba, mi sem mertük elengedni póráz nélkül az ő érdekében, mert kiszaladt volna a világból...
Bandi esetében, aki kiskorától kezdve azt szokta meg, hogy hatalmas területeket jár be itt a környéken, nehezen tudom elképzelni, hogy elviselné a pórázt. Persze megszokás kérdése, mivel elég nyugodt a természete, lehet, hogy idővel megszokná....
Kutyák esetében jóval egyszerűbb a helyzet, elég hozzá egy kerítés. De a macskák esetében ez már nem ilyen egyszerű, nekik a kerítés nem akadály.
Az én tapasztalatom azt mutatja, hogy a cicák természetétől is nagyban függ, hogy mennyire lehet őket bekorlátozni. Például a szomszédunkba tavaly költözött egy gyönyörű hosszú szőrű ivartalanított kandúr, aki korábban lakásban élt. A gazdijai szinte azonnal kiengedték a kertbe, és annyira élvezi a kinti létet, hogy azóta már bent szinte nem is akar lenni. Még úgyis, hogy a környékbeli macskák jó párszor megverték. Nehezen, de idővel hozzászoktak a jelenlétéhez, de a mai napig, ha például átjön hozzánk, állandóan elzavarják. És hiába van ivartalanítva most már mindkét cica, a területvédő ösztön attól még erős maradt. Együtt tudnak élni, de nem igazán szeretik, csak elviselik egymást.
Igen, pórázon visszük, de a fel- és lecsatoláskor ideges. A tehetetlensegre asszociál, azt hiszem. A mi kertünk mellett forgalom és más macskák, kutyák támadásanak veszélye is fennáll. Az a nagyon kellemetlen, hogy miközben meggyőződésem, hogy a mi macskánk irtó ügyes (sok mindenen túl van), nem csak rajta múlik. Ugyanilyen ügyes volt a bátyja is, sokat kalandozott nálunk és a környéken, sokat bosszantott a domináns stílusaval, aztán egy napon eltűnt. Ez az eset nagyon megrázott, pedig nem is a mi macskánkat érintette.
TörlésJó, hogy valamennyire toleráljak egymást a cicák a ti környéketeken!
A Bandi név pedig nagyon jó szerintem.
Törlés