Kerékpáros

Kicsit messzebbről kezdem a történetet. A főváros egyes kerületeiben - abban is, amelyikben tizenöt éve lakom - idáig is bajos volt parkolni. Sok-sok évet öregedtem a bűnös vasárnap esti (értsd: hat óra utáni) hazaérkezések miatt, abban az idősávban, amelyikben a "valószínűtlen"-ből a "szinte lehetetlen"-be csúszott át a leparkolás esélyének mutatója. Rendszeresen több buszmegállónyira sikerül(t) csak letenni az autót, és onnan vinni fel a táskákat, macskákat, krumpliszsákokat (pardon), almás rekeszeket, gyerekeket. Most, az ingyenes parkolás bevezetése óta... még az eddigiekhez képest is elviselhetetlenebb armageddon van.

A legújabb jelenség, amelyik kezd egészen elképesztően elharapódzni, az agyamat pedig minden egyes alkalommal felcseszi, a testtel való területfoglalás. Ha valaki nem ismerné: úgy néz ki, hogy az egyik családtag kiszáll, szemmel tartja az utcát, várja, hogy kiálljon és elmenjen valaki, majd, amíg a másik családtag az autóval megtesz egy kört, a szemfüles parkolóhely-foglaló - arra apellálva, hogy az időközben jogosan odaérkezett autóvezető-ellenség (mondjuk: én) feltételezhetően nem fogja direkt elütni - közli, hogy az éppen felszabadult hely foglalt. Ez írd és mondd, negyven percbe kerül annak, aki kénytelen tovább körözni, mert elvették a helyet, amelyikhez ő ért oda először.

Próbáltam elmagyarázni a "first come, first served" elv logikáját, egy idő után tagoltan, emelt hangon leegyszerűsítve arra, hogy mekkora ordas nagy tahóság a farkastörvénynek ezt a változatát bevezetni, de semmi sem hatott. Nem akarják érteni az emberek, megőrültek a gátlástalan individualizmusban.

És akkor jött az ötlet: bármit, csak ezt ne. Gyalogolok, rollerezek, görkorizok, _akár még_ bringázok is.

A blessing in disguise, ahogyan a művelt angol egy pont ideillő idiómával mondaná.

Tudni kell, hogy az én életemben a bicikli mindennapos és nagyon nem trendi dolog volt több mint egy évtizedig: azért kellett, hogy hazajussak az iskolából. Sokáig cikinek éreztem, és rengetegszer fagytam szét rajta.

Később a gyerekkorom színtere és a kerékpározás is nagyon felértékelődött a szememben, természetesen már csak akkor, amikor ritkább vendég lehettem ott, és elvétve ülhettem bringára, annál többször kellett viszont vezetnem. Ezenkívül sokat, naponta több kilométert gyalogoltam. 

Az azonban, hogy a városban tekerjek, ennek ellenére egy ideig elképzelhetetlennek tűnt. 

Egyrészt nagyon zavart a szmog és a forgalom, másrészt azt hiszem, előítéletesen úgy gondoltam, hogy az 

urbánus kerékpáros 

egy társadalmi kaszt tagja (és milyen igazam volt), mégpedig olyané, amelyikbe nem tartozom igazán bele. Ebbe sem.

A molinóból készült, méregdrága általvetős táskáikkal megfizethetetlen, márkás gépeken tekerő grafikusok és civilek (?!), akik, amikor nem ételt osztanak, meggysör mellett művészfilmekről társalognak az új Gólyában, amit a saját kezükkel építettek fel. :P

Ráadásul kicsit mindig idegesítettek a magukat az Amelie csodálatos élete című filmbe képzelő csajok is (biztosan tudjátok: pici copfok két oldalt, magasabb hangfekvésben való beszéd, nagy, csodálkozó szemek, cuki kis világ), tényleg bocs mindenkitől, akire illenek a jelzők, tudom, hogy bennem is marha sok idegesítő dolog van. Nem láttam magamban az amelie-ságot, az a helyzet, a biciklire pedig csak olyan nőt tudtam elképzelni.

Persze, azt is tudom, hogy mennyire egysíkúan láttam a városi bringásokat, és hogy mára mennyire széles lett ez a réteg.

Azt hiszem, akkor fordult a kocka, amikor nemrég a macskát vittem sétálni, és hazaérve (haha) ismét háromnegyed óráig köröztünk, ő keservesen végignyávogta, én végigkáromkodtam az utat. Akkor elpattant valami. 

A következő hetet azzal töltöttem, hogy egy ronda, régi, de működő bicajt elhoztam Anyukámtól (itt is köszönöm), illetve megtaláltam és megrendeltem a célszerszámot, ezt a kosarat.

És elkezdtünk párosan járni - két keréken.

Béna és lassú vagyok, totálisan elvesztettem a régi egyensúlyérzékem, nincsenek nemhogy menő, de adekvát bringás cuccaim sem, és egyáltalán nem ideális az időpont, amikor újrakezdtem, de csak az számít, hogy mennyivel jobb így.

Ti szoktatok kerékpáron közlekedni?