Napok óta szelektálok, megint.
Minden eredménynek nagyon örülök: annak, hogy ki tudok dobni egy csomó elnyűtt papírdobozt amiatt, hogy összébb rendeztem a megtartandó gyerekrajzokat, magazinokat -- és annak is, hogy alakulófélben van a lakásban a nappali, benne pedig a tanulósarok.
Kidobáltam a régi csekkeket, az igénytelen grafikájú mindenféléket, az éppen csak elkezdett, de nem folytatott hobbik kellékeit (miért gondoltam, hogy egyszer komolyan varrni fogok?), és biztosan szentségtörésnek is vehetnénk, hogy jó pár könyvtől is megszabadultunk, de annyival jobb így.
Az egyik minimalista dogma szerint az segít dönteni, hogy felteszem a kérdést: akarok-e foglalkozni az adott tárggyal: rakosgatni, tisztogatni, megkeresni, ha kell. Amikor régi, foltos szakácskönyvet találok, hiába viccesen nacionalista-szexisták a szócikkei, a válasz az, hogy nyilvánvalóan nem. Azért fotózgatok ezt-azt, mégis csak kevesebb helyet foglal egy fénykép, és jó, hogy emlékeztet arra, milyen raktár volt itt.
Adomány is lesz újra, de a koronavírus ezt is kicsit megbolygatta, már nincsenek meg a régi rutinjaim e téren.
Találtam tök sok festéket és papírt a nyárra. Állatira büszke vagyok a visszafogott gyerekruha-felhozatalra (nagyon nagy része ennek is örökölt cucc). Egyedül az egyik online leárazásnál nem bírok magammal - évente egyszer -, de, mondjuk zseniális darabokat is szoktam találni. A családból most mintha én nem öltöznék jól, valahogy sokáig nem volt hová, illetve másra figyelek, pedig erre is kellene.
A legjobban azt szeretem, ahogyan letisztulnak a dolgok. Nemcsak a látvány, hanem a célok is: hogy mit érdemes venni, mi hiányzik, és mi az, ami jobb, hogy nincsen. Milyen értékes a tér, bármelyik bútordarabnál értékesebb.
Még hátravan a bizsus-cérnás rész, a játéktároló Trofast polc és a téli ruhák felszuszakolása a fenti tárolóba. Viszont, ha ezek meglesznek, bekeretezek néhány dolgot: kottát, óvodai festményt és a régi Firenze-térképet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése