Önerőből

Fú. Itt ülök, a konyhában, hajnali négykor, mert az előbb azt álmodtam, hogy valaki olvasta a blogon a ház történetét, beleszeretett, és mindenáron meg akarta venni. A nemleges válasz után lett csak igazán filmszerű a történet, mert engem elkábított, a házat kvázi elbitorolta, és csak a helyi ismeretségek felhasználásával, furfanggal és fizikai erőszakkal tudtam visszaszerezni az ingatlant. Na, akkor ezzel csináljunk valamit, Sigmund.

Esküszöm, hogy be vannak fizetve a közüzemi számlák. ;-)

Mindjárt vissza is megyek aludni, csak előbb pár adalék még.

Mikor fogok bejutni végre, lakberendezni?

Annyira sokat vagyunk kint a kertben (ennek kb. 70%-a munka, 30%-a pihenés), hogy per pillanat egyszerűen nem marad időm és erőm rá.

A diófák (Diófa Numero Uno, Dos y Tres) levelei pedig egyre csak hullanak. És még hogy fognak!

Legutóbb elvittem a vaslámpákat, erre a szerelőember mondta azt a telefonban, hogy "be van havazva," nem tud most jönni, de, idézem, "oda fogok érni valamikor, csak azt nem tudom megmondani, hogy mikor." 

Okés. 

Illetve, nagyon nem okés. 

Szervezem valaki mással, de ez mind-mind csúszás, vagy, hogy ezoterikusan fogalmazzak, mind-mind türelemre tanít. Mantrák mostanában:

Nem lehet mindent egyszerre.

Nem egyemberes munka. 

Ja, és:

nem tudok villanyt szerelni.

Hogy átfordítsam pozitív diskurzusba, itt a lista arról, hogy mit végeztünk el önerőből a nyáron (némelyik része ismerős lesz):

• készítettem bodzabogyószörpöt és -lekvárt körtével (miért veszünk bármi ilyesmit a boltban? rém egyszerű, filléres tétel, elképesztően finom és teljesen bio-);
• megszüntettem egy komplett szemétdombot;
• a különböző ólakból és tárolókból likvidáltam irdatlan mennyiségű lomot: volt, amit szelektíven gyűjtve, volt, amit égetve;
• a 3000 m2-en módszeresen körbejárva megnyirbáltam annyi bokrot, amennyit csak tudtam;
• kitakarítottuk és átrendeztük a verandát (mondjuk, most újra kupi van, legközelebb meg kell csinálni, mert nagyon jó érzés, hogy milyen tágas);
• szereztem egy komposztálót, és elkezdtük használni;
• többször takarítottam a padláson (fent jártunk fénypászmát keresni E.-vel <= Harcos Bálint: Petya és Tulipán): ez sem lesz egyszerű történet;
• a középső szobában kiürítettem az egykori konyhaszekrényt (ronda, vaj- és mentaszínű farost-: meg kellene szabadulni tőle), így most már csak a Vitorlásban tároljuk a ruháinkat;
• lefestettem egy polcot, és kiraktam a retro kerámiákat;
• megszereltettük a lógó konnektorokat;
• lefestettük a kiskaput (még nincs teljesen kész) és a postaládát;

ez nem a selyemfényű zöld, ez egy eléggé gáz szín, de rozsdára kenhető (Alkyton márkájú), és amíg ez a kapu marad, jó lesz

• írtam ütemtervet, hogy milyen munkákat kell elvégezni a fagyok előtt: ezek közül a kút-tető elkészíttetése az egyik legfontosabb, nemsokára írok a kis kálváriánkról.

Az a két balatoni úszás, amit most, szeptember közepén volt szerencsénk átélni, minden cipekedést, gereblyézést, levélhordást, hideg konyhát, fájó, feltört tenyeret (most akkor az van), kihagyott koncertet, szúnyogcsípést, autópályán araszoló forgalmat, nyomorult sávelhúzást megért. Nagyképűség nélkül mondom, mert engem is meglepett: többször meglegyintett az érzés, hogy most nem szeretnék cserélni senkivel.

Szép álmokat!