Ma nem lesz szó semmiféle kényes témáról, mint a legutóbb. Ma könnyed lesz minden, mint egy vasárnap reggel (szerintem vagyunk egy páran, akik a zsigereinkben érezzük, hogy azt a számot egészen biztosan nem kisgyermekesek írták; a vasárnap reggel mint könnyed téma, atyaég. Világos, hogy a dal egy szakításról szól, de egyáltalán: a hasonlat ötlete hogyan merülhetett fel?!). Illetve, dehogynem kényes ügyről fogunk beszélni: a pénzről.
Térjünk rá arra, hogyan is bonyolítottuk életünk első ingatlanvásárlását - materiális szinten. Menjünk hát vissza az időben 2017. májusára.
Azért is gondoltam, hogy meglesz ez a ház, mert a házmustra reggelén mindenki akkor ült be az autóba, amikor kellett, és döngettünk szépen az autópályán a cél felé.
Aztán összevesztünk az M7-esen. Azon, hogy kell-e nekünk valamiféle közös, sziklaszilárdan képviselt, végigvitt ártárgyalási stratégia. Nem volt finom. Nagyon sz@r volt.
Az út végén kicsit el is tévedtünk, de a tulajdonos segített odatalálni. Amikor visszanézem az aznap rólam készült képeket, látom ennek a nyúzottságát az arcomon. A stresszt, nem a felszabadult örömöt. De meglett, és ez a lényeg. Azt hiszem.
Egyébként az eladók egy nagyon kedves család, és abszolút részletesen vezettek körbe, meséltek a házról stb. (Lássuk a kontrasztot az első, kudarcba fulladt házmustrával.)
De, hogy visszatérjek az anyagiakra: miközben megvannak a magam gátlásai, azért egyre jobban zavar ez a rohadt nagy patriarchátus, ami annyira jellemző kis hazánkra.
Tehát, hogy az árról - és minden lényeges dologról - a férfiak tárgyalnak. A megszólítástól kezdve ("Palikám", "Józsikám") a testbeszéden át (kézfogás!) minden arra utal, hogy a nő mint kellék van jelen; bólogathat, szótlanul figyelhet, meg, mit tudom én, tölthet ásványvizet. Na, ilyenkor szoktam én - nyilván rettentő szimpatikus módon, de pont nem érdekel - kezembe venni a gyeplőt, és elkezdeni kérdezni, vitatkozni vagy provokálni. Pimaszul és idegesítően - minél jobban látom a hatást, annál inkább.
Olyannyira, hogy az eladó megkérdezte, hogy mi a _valódi_ foglalkozásom, mert az nem létezik, hogy én egyszerűen csak (!) egy ________ [bölcsész végzettséggel rendelkező, iskolában is munkálkodó egyén] legyek - ezzel az arroganciával, tette hozzá nyilván magában.
Ezt azért elég nehezen veszem bóknak.
Pedig a koreográfia szerint ilyenkor nagyon kell ám mosolyogni.
Akkor lennék nagyon büszke, ha a fenti stílushoz kellő diplomáciai érzék is társulna nálam, és elmondhatnám, hogy megnyertem a csatát. Ezzel szemben azt hiszem, az erőszakosságom, illetve igenis: a közös taktika hiánya miatt buktunk párszázezer forintot, amit kellő puhítással még le tudtunk volna esetleg alkudni.
Érzékeny téma ez: ugye, a második ingatlannál már sokkal okosabb lenne az ember. Ugyanakkor, tudván, hogy a miénk nagyon alacsony árfekvésű ház, nem gondolom, hogy milliókat lehetett volna lefaragni; realisztikusan, kb. 10%-ot sikerült.
Hogy vidámabb részletekre is kitérjünk, egy dolgot biztosan tudtam: hogy nem szeretném, ha másé lenne a kert aljában húzódó nyárerdő és a mögötte elterülő termőföld. Úgyhogy, amikor úgy láttam, hogy valószínűleg nem fogunk tudni összegben lejjebb menni, valahogy belealkudtam azokat is az árba. Ezen a ponton tapintható volt a levegőben a feszültség és az értetlenség, de ma már végtelenül szórakoztatónak találom az egész helyzetet.
Két városi figura (akiknek szemmel láthatóan lövésük sincs arról, hogy mi az az "aranykorona", de még arról sem, mennyi az az "egy hektár") tárgyal az őstermelő földtulajdonossal, és az asszony (emberek: érezzük ennek a súlyát!) éppen ajánlatot tesz a földre.
Előttem van L. arca, ahogy kimeresztett szemekkel, némán artikulálva kérdezi tőlem az eladó háta mögül:
- Miért. vesszük. meg. a. szántót? meg. az. erdőt?
Ööö... azért, hogy a miénk legyen. :-) :-)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése