vidéki városi

Mindig meg kell állapítanom, főleg, amikor a fotón látható szögből nézek rá, hogy mennyire szeretem ezt a házat.  A tavalyi nyár egyik nagy munkája a szinte kizárólag maradék anyagok felhasználásával készült kocsibeálló megépítése volt. Jól illik az egész porta stílusához, az is klassz, hogy itt árnyékban lehet az autó, a legnagyobb haszna pedig az, hogy nem kell a jeget kapargatni a kocsiról, mert még ez a nyitott tároló is megvédi a fagytól. Majd írok még arról, hogyan készült. Mivel a régi teraszkorlátot semmiképpen nem szerettem volna kidobni, idekerült, és a maradék elemeknek még lesz szerepe a konyhakert körül is. Az épületek sorrendje, ha ott állunk, ahol a nyitókép készült, jobbról balra úgy fest, hogy először látjuk magát az L alakú házat, mellette, hozzátapasztva -- a pince mellett közvetlenül -- található a sütögető (az ex-tyúkól), amellett pedig a kocsibeálló (és amellett a veteményes).  Az autóbeállóhoz feltettük a pályaudvari óra tartóvasát is, óra nélkül, az maj...

Amíg nem muszáj újra fát tenni a tűzre, nem mozdulok, mert R. -- amikor rám néz, random dorombolásokkal         -- az ölemben ül, és mint macskatulajdonos, tudom, hogy ilyenkor elgémberedett lábakkal kell ülni, saját testhőt átadva, ameddig szükséges. Ugyanott vagyunk egyébként, ahonnan a múltkor jelentkeztem be: a ház középső szobájában. A vállamat hátrafelé kitekerve az előbb előhalásztam egy régi füzetet az ablakfülkéből, illetve találtam egy alkoholos filcet a mellettem lévő széken, most így írok, a laptop nincsen itt (majd begépelem). őszi vetés Bosszantott, hogy B. arról beszélt a telefonban, mennyire beterítették a diófa gallyai a járdát és az árkot, mert a múltkor is felszedtem egy csomó ágat a vaksötétben, amint megérkeztem. Hiába fújt rengetegszer a szél, szerintem nem volt annyira ciki a helyzet. Most, amikor megjöttem, láttam, hogy tényleg nem botrányos, de meg is enyhültem, mert szinte azonnal friss, még langyos, puha sós perecet kaptam. Bár elmélet...

Megérkeztem végre ide is.  A ház középső szobájából írok; mivel a nagyszüleim kályhája egy kis turbóerőmű, amit negyedóránként meg kell rakni, a puha takarók alól ugrálok ki a fáskosárhoz, de így is csodás a hangulat: a laptop, ahogy a neve is mutatja, végre az ölemben, egy  humongous  bögre citrusos tea mellettem, és, ha minden igaz, még a nagyon keresett kakaóvajas kézkrém is itt van valahol. Igazi dilemma lett mostanra, hogy ha zártabb lenne azoknak a köre, akik olvassák, amiről írok,  gyakrabban tudnék, mernék és akarnék beszámolni az eseményekről.  Kivagyok az öncenzúrától, amely csírájában fojtja el a blogírási libidót. :-)  Annyi idő maradt ki, olyan rengeteg mindenről nem meséltem, hogy azt javaslom, haladjunk apránként -- és összevissza. Voltam a jazzklubban újra, teljesen más körülmények között, mint legutóbb, de milyen érdekes, hogy ott éreztem ismét, hogy muszáj megörökíteni az élményt; kvázi azért vagyok most itt, a blog felületén, mert olyan j...

Majd folytatom a terasz történetét -- még két rész van hátra --, most viszont csak egy "random dolgok gyűjteménye" típusú posztra van időm. Délelőtt ömlött az eső, és kezdtem nagyon nyűgös lenni attól, hogy nem tudok semmi aktív dologgal foglalkozni. Szándékosan lassú reggeleket szoktam tartani, ezért ébredés után pont lemaradtam arról a tizenöt percről, amikor még csak állatira el volt borulva az ég, tehát könnyen szedhettem volna paradicsomot, pedig mára a szószkészítés volt a terv. Rendet raktam itt-ott, és találtam az üvegek tetejére borításnak régi szalvétákat és kötözőket (évek óta nem főztem be semmit, L.-nek egyszer írtam is itt, hogy akkor lesz nagyjából készen a ház, amikor már eszembe jut ilyesmi). Tizenegy körül még mindig nagyon esett, de megembereltem magam, és esőkabátban, gumicsizmában kicsúszkáltam szüretelni. Büszke vagyok arra, hogy miket neveltem a négy kis palántából: talán a lucullus, ami amúgy a legnagyobb kedvencem, nem olyan tökéletes belül, mint lehe...

Ott tartottunk, hogy lett egy, a korábbi hibákat (beázás, alacsony mennyezet) kiküszöbölő, új tetőnk, négy darab, totálisan találomra elhelyezett oszloppal, mi pedig ott álltunk egy nagyjából lehetetlen küldetéssel: hogyan lehet a régi, roggyant, de hőn szeretett tornácból átmenteni ide valamit? Nagy nehezen vége lett a télnek -- és jött a járvány.  nem volt annyira jó időszak Biztosan van könnyebb út is, mint a bojlerszerelő bácsit rávenni arra, hogy vegye rá a passzív hobbiasztalos ismerősét, hogy ketten együtt készítsék el az új terasz alsó részét, de végül ez történt. Többlépcsős volt a folyamat: először át kellett törni az "idióta, járványterjesztő pestiek, a pórázon sétáltatott macskájukkal" előítéletből épített falat, azután a bizalmat és a szánalmat egyszerre kellett felébreszteni, hogy legyen is valami a dologból. Nekem aztán tényleg nincsenek ún. "people skill"-jeim, jó sokat szívok is emiatt, de ebben az esetben eléggé elszánt voltam.  Azt tudtuk elérni, ...

A régi tornác hangulatát nagyon szerettem, de elhanyagolt állapotában közelről rossz volt ránézni. Az a sok csorba, szétázott, régóta le nem festett léc, farosttal pótolt ajtórészlet, megrepedt ív... Ráadásul a fentieken túl olyan fontos pontokon ment tönkre -- éppen a gyönyörű oszlopoknál --, amelyek a stabilitását veszélyeztették.   Részletezem az első részben írtakat. archív fotó az egyik kedvenc korábbi bejegyzés emből; micsoda reményeim voltak még akkoriban! Egyébként is furcsa szerkezet volt, ismét olyasmi, ami azt mutatja, régen mennyivel alacsonyabbak voltak az emberek: a hullámpalával fedett, padlásból kinövő tető bedeszkázott mennyezete maximum ötven cm-rel a fejünk fölött futott -- tehát a huncut nyestek egy szem dióval folytatott, állati hosszú focimeccseit esténként fél méter távolságból, alulról szurkoltuk végig, ami, valljuk be, kicsit azért... undi volt. (Más kérdés, hogy most, két évvel és néhány millió százezer forinttal később is ugyanezt csinálják a ferde tető ...

A ház megvételében több mint öt évvel ezelőtt döntő szerepet játszott a fából készült, különleges tornác, amely az L alakú épület két szárát fogta egybe -- még úgy is, hogy láthatóan menthetetlen volt.  Nem nagyon hittem abban, hogy a tornác, amely az első pillantásra is rettenetes állapotúnak tűnt, pótolható lesz. Pontosabban, először még -- kis optimista -- azt hittem, hogy lehetséges restaurálni. Később azonban, közelről megvizsgálva, együtt élve vele, világossá vált, hogy ide egy végtelenül precíz, hozzáértő, invenciózus, hagyományismerettel rendelkező, vérprofi asztalos-restaurátor kellene, aki például a kulcsfontosságú tartóoszlopok húsz cm-es sávban elkorhadt aljának pótlására kitalál valami zseniálisat. Természetesen úgy, hogy minden elem, ami csapolással volt bekötve, úgy is maradjon, miközben azoknak az elemeknek az alját is visszafordíthatatlanul kikezdte az idő. Elképzelhető, hogy él ilyen ember az országban, elérhető, és megfizethető a munkája. Ja, nem... Vagy, ha igen...