Megérkeztem végre ide is. A ház középső szobájából írok; mivel a nagyszüleim kályhája egy kis turbóerőmű, amit negyedóránként meg kell rakni, a puha takarók alól ugrálok ki a fáskosárhoz, de így is csodás a hangulat: a laptop, ahogy a neve is mutatja, végre az ölemben, egy humongous bögre citrusos tea mellettem, és, ha minden igaz, még a nagyon keresett kakaóvajas kézkrém is itt van valahol.
Igazi dilemma lett mostanra, hogy ha zártabb lenne azoknak a köre, akik olvassák, amiről írok, gyakrabban tudnék, mernék és akarnék beszámolni az eseményekről.
Kivagyok az öncenzúrától, amely csírájában fojtja el a blogírási libidót. :-)
Annyi idő maradt ki, olyan rengeteg mindenről nem meséltem, hogy azt javaslom, haladjunk apránként -- és összevissza.
Voltam a jazzklubban újra, teljesen más körülmények között, mint legutóbb, de milyen érdekes, hogy ott éreztem ismét, hogy muszáj megörökíteni az élményt; kvázi azért vagyok most itt, a blog felületén, mert olyan jó volt ott. Így végül is ott folytatom, ahol abbahagytam, igaz?
A Budapest Jazzklub 15. szülinapját ünnepeltük, tortával és három koncerttel, és a megérzéseim nem csaltak: az estet nyitó LFZE big band egyszerűen szenzációs volt, mégpedig két okból: egyrészt, komolyzenei tanszakok egészen kiváló fúvósai is csatlakoztak hozzájuk, másrészt annyira intellektuálisan és szofisztikáltan bánnak a big band mint műfaj kereteivel, hogy az embernek először leesik az álla, utána pedig csak mosolyogni tud, hogy mekkora mázlista, amiért hallhatja őket -- élőben.
Imádtam az egész vibe-ot: a jókedvet, egymás tiszteletét, az összmunkát, azt pedig, ahogyan László Attila vezette fel a darabokat, tanítani kellene. Órákig tudnám hallgatni őt is és a növendékeit is.
Azoknak, akik szerint a big band mint olyan kissé... divatjamúlt, esetleg uncool, ajánlom figyelmébe az alábbi számot, amelynek az interpretációja egyértelműen az est fénypontja volt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése