vidéki városi

Majd folytatom a terasz történetét -- még két rész van hátra --, most viszont csak egy "random dolgok gyűjteménye" típusú posztra van időm. Délelőtt ömlött az eső, és kezdtem nagyon nyűgös lenni attól, hogy nem tudok semmi aktív dologgal foglalkozni. Szándékosan lassú reggeleket szoktam tartani, ezért ébredés után pont lemaradtam arról a tizenöt percről, amikor még csak állatira el volt borulva az ég, tehát könnyen szedhettem volna paradicsomot, pedig mára a szószkészítés volt a terv. Rendet raktam itt-ott, és találtam az üvegek tetejére borításnak régi szalvétákat és kötözőket (évek óta nem főztem be semmit, L.-nek egyszer írtam is itt, hogy akkor lesz nagyjából készen a ház, amikor már eszembe jut ilyesmi). Tizenegy körül még mindig nagyon esett, de megembereltem magam, és esőkabátban, gumicsizmában kicsúszkáltam szüretelni. Büszke vagyok arra, hogy miket neveltem a négy kis palántából: talán a lucullus, ami amúgy a legnagyobb kedvencem, nem olyan tökéletes belül, mint lehe

Ott tartottunk, hogy lett egy, a korábbi hibákat (beázás, alacsony mennyezet) kiküszöbölő, új tetőnk, négy darab, totálisan találomra elhelyezett oszloppal, mi pedig ott álltunk egy nagyjából lehetetlen küldetéssel: hogyan lehet a régi, roggyant, de hőn szeretett tornácból átmenteni ide valamit? Nagy nehezen vége lett a télnek -- és jött a járvány.  nem volt annyira jó időszak Biztosan van könnyebb út is, mint a bojlerszerelő bácsit rávenni arra, hogy vegye rá a passzív hobbiasztalos ismerősét, hogy ketten együtt készítsék el az új terasz alsó részét, de végül ez történt. Többlépcsős volt a folyamat: először át kellett törni az "idióta, járványterjesztő pestiek, a pórázon sétáltatott macskájukkal" előítéletből épített falat, azután a bizalmat és a szánalmat egyszerre kellett felébreszteni, hogy legyen is valami a dologból. Nekem aztán tényleg nincsenek ún. "people skill"-jeim, jó sokat szívok is emiatt, de ebben az esetben eléggé elszánt voltam.  Azt tudtuk elérni,

A régi tornác hangulatát nagyon szerettem, de elhanyagolt állapotában közelről rossz volt ránézni. Az a sok csorba, szétázott, régóta le nem festett léc, farosttal pótolt ajtórészlet, megrepedt ív... Ráadásul a fentieken túl olyan fontos pontokon ment tönkre -- éppen a gyönyörű oszlopoknál --, amelyek a stabilitását veszélyeztették.   Részletezem az első részben írtakat. archív fotó az egyik kedvenc korábbi bejegyzés emből; micsoda reményeim voltak még akkoriban! Egyébként is furcsa szerkezet volt, ismét olyasmi, ami azt mutatja, régen mennyivel alacsonyabbak voltak az emberek: a hullámpalával fedett, padlásból kinövő tető bedeszkázott mennyezete maximum ötven cm-rel a fejünk fölött futott -- tehát a huncut nyestek egy szem dióval folytatott, állati hosszú focimeccseit esténként fél méter távolságból, alulról szurkoltuk végig, ami, valljuk be, kicsit azért... undi volt. (Más kérdés, hogy most, két évvel és néhány millió százezer forinttal később is ugyanezt csinálják a ferde tető alat

A ház megvételében több mint öt évvel ezelőtt döntő szerepet játszott a fából készült, különleges tornác, amely az L alakú épület két szárát fogta egybe -- még úgy is, hogy láthatóan menthetetlen volt.  Nem nagyon hittem abban, hogy a tornác, amely az első pillantásra is rettenetes állapotúnak tűnt, pótolható lesz. Pontosabban, először még -- kis optimista -- azt hittem, hogy lehetséges restaurálni. Később azonban, közelről megvizsgálva, együtt élve vele, világossá vált, hogy ide egy végtelenül precíz, hozzáértő, invenciózus, hagyományismerettel rendelkező, vérprofi asztalos-restaurátor kellene, aki például a kulcsfontosságú tartóoszlopok húsz cm-es sávban elkorhadt aljának pótlására kitalál valami zseniálisat. Természetesen úgy, hogy minden elem, ami csapolással volt bekötve, úgy is maradjon, miközben azoknak az elemeknek az alját is visszafordíthatatlanul kikezdte az idő. Elképzelhető, hogy él ilyen ember az országban, elérhető, és megfizethető a munkája. Ja, nem... Vagy, ha igen, ne

Nyolc körül kezd hűvös lenni: sportzokniban, melegítőfelsőben és -- azért mégis -- rövidnadrágban írom ezt a bejegyzést.  Sosem gondoltam volna, hogy örülni fogok az esőnek, mára viszont tök fontos tényező lett, hogy, ha lehet, ennél azért többször essen. Bár, amikor éjszaka érkezik, továbbra is idegesítően kopog a Vitorlás szoba ablakának bádogján, legalább megtelik az esővízgyűjtő hordó, és nem sárgul tovább a fű. Kutunk van, búvárszivattyúnk egyelőre nincsen. A hűvösnek is örülök, mert a hőségben nagyon nehezen tudtam haladni a munkákkal. Reggel azzal foglalkoztam, amihez koncentráció kellett, ezért mindig a szerszámos kamrában való rendrakás maradt el, és a délutáni, brutálisan meleg órákban egyre ingerültebben kerülgettem a lomokat. Most sem 100%-os még, de sokat segített a rendszerezés, amiről majd a második Karbantartó posztban mesélek. Bent, a házban főleg a szintfenntartás a cél. Továbbra is fárasztó ekkora tereket takarítani, nagyon szeretjük viszont az alaprajzot, a beosztás