A múlt héten végre újra voltak LFZE-vizsgakoncertek a jazzklubban, örült az én szívem.
 |
| a Covid miatt több kieső és beugró is volt; az egyik legjobb "ad hoc" csapat |
Sokáig hangoztattam, hogy maszkban biztosan nem fogok koncertre járni, mégis az a helyzet, hogy olyan iszonyatosan sokáig tart a járvány, hogy már én sem bírom, és néha megingok. Az elmúlt években egyébként eléggé sok ilyen vizsgát láttam, és mindben megvoltak a kedvenceim. Az idei szerencsére kifejezetten jól sikerült -- biztosan azért is, mert érezhető volt az előadások nagy részében az előző évek kihagyásai miatti színpad-kiéhezettség és lelkesedés. Vicces, hogy mindhárom napon ismét a csúcson állt az egy főre eső LFZE-oktatók és -hallgatók száma, de valahogy itt sosem zavar a belterjesség. Ülök, és élvezem a zene mellett azt is, hogy senkinek nem vagyok senkije, ráadásul osztályoznom sem kell, hála az égnek... Engem ez valóban érdek nélkül érdekel. Külön örültem annak, hogy E. kétszer is eljött egy kis időre, és ilyen szépeket rajzolt, illetve, lett egy közös viccünk arról, hogy a zenészek közül néhányan egészen a beszámolásig nem is tudják, melyik szám jön. :P Még ennél is jobban örültem annak, hogy tökéletes volt a hangosítás; az új srác tud valamit.
Számomra mindig kiváló lehetőségek ezek a vizsgák arra, hogy újabb sztenderdek címét tanuljam meg, és aztán otthon kedvem szerint újrahallgassam őket eredetiben és mindenféle feldolgozásokban.
Idén a három dal, amit több változatban hallottam már a klubban is:
a Taste of Honey és
a Bebe.
Ami viszont a legzseniálisabb volt, az az, amikor a bármennyire szeretett, de azért a lagymatagság veszélyének időnként kitett, nagy dózisban adagolt jazz mellett a rockosabb stílus is helyet kapott a színpadon. Megmutatom a supergroupot -- mondhatnám, hogy jól jegyezzük meg a tagok neveit, de már nem szorulnak erre. (Itt olvashattok róluk picit többet.) Mindenesetre, csodás volt, megismertem egy újabb számot (Peter Papesch, hogy mik nem vannak...), a színpad pedig majdnem beszakadt a -- mint később megtudtam, egyetlenegyszer összepróbált! -- Detroittól. NB. olyan régen hallgattam, hogy nem ismertem fel, csak valahonnan naggyon ismerős volt. (És igen, az antisznobizmus jegyében receptre írnám fel M. Millert minden jazzistának. Tudom, hogy szeretik "könnyűnek" titulálni a zenéjét, de egyrészt -- enyhén szólva -- nem tűnt szimplának, amit játszani kellett [azok a szólók, jeeez], másrészt ő is komoly hagyományokból jön, és egy kis amerikai funk, neadjisten, slap határozottan jót tesz néha a legeurópaibb entellektüelnek is).
Mielőtt elfelejtem, fontos: a fellépők egy része az újonnan nyílt Magyar Zene Házában ezen a héten, illetve a Müpa Jazz Showcase keretében február 4-én és 5-én díjmentesen meghallgatható!
Ami még jó volt, az végre kiszabadulni a városból, és az arclefagyasztó szélben sétálni a vakítóan kék Duna mellett.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése