Megfeszített munka (végre!)

Hosszú ideig nem jelentkeztem, most speciel azért, mert annyi minden történt, hogy esténként, ha arra gondoltam: jah, rögzíteni kéne az eseményeket írásban, kis vihogások közepette végignéztem magamon, a szakadt, koszos ruhámon, a szétdolgozott kezemen, az agyoncsípkedett lábamon, és a nap fénypontja, a mosakodás (zöldcitromos-mentás tusfürdővel!) után inkább olvastam egy jó blogbejegyzést másoktól vagy hallgattam valamit, aztán a szúnyogok kedélyes zümmögése mellett mély álomba zuhantam. Hogy másnap reggel hét órakor minden kezdődjön elölről. 

Az összes szenvedéssel együtt szuper időszak volt, és sokat haladtunk.

Ma van egy kis időm rekonstruálni a történéseket, úgyhogy naplószerűen bele is kezdek.

1. nap (péntek)

Egyedül indultam a házhoz, és egy kis hezitálás után nem mentem el úszni az útba eső, kedvenc helyünkön, mert én, kis balga azt hittem, lesz még rá alkalom bőven. 

Megérkezve konstatáltam, hogy odavagyok ezért az épületért, az ódon, a "falu tanítójának háza" hangulatért és a kertért. Hogy bármit megtennék érte. Hát, annyit elmondhatok, erre a hozzáállásra szükség is volt a későbbiekben.

Ahogy arról az Instagramon is írtam, a kis, lezárt tárolóhelyiségbe néztünk be először a kőművessel a padlás felől, hiszen a falátvágásos vízszigeteléshez oda is be kellett jutniuk az embereknek.

Leszakadt a létra; ebből már tudnunk kellett volna, hogy ez egy omen...

(Újra meg újra kénytelen vagyok hivatkozni a Superstition című zseniális Stevie Wonder-számra, most különleges tekintettel a

ladders 'bout to fall

sorára...) 🤓

Elrohantam a Tüzépre, és vettem a kis kamra akkori egyetlen nyílásának (cca. 2x1 méter a födémben) szigeteléséhez hungarocelles granulátumot, cementet és homokot. Plusz vödröt, fóliát és egyéb hasznos izéket.

Este enyhe pánikban ("nem leszek készen, mire jönnek") kitologattam a retro, dögnehéz bútorokat, majd felrajzoltam a falra az Új Terv* szerinti nyílás körvonalait, és erősen próbáltam bízni abban, hogy amit otthon, papíron kitaláltam, az itt is jó lesz. 

*erről még később részletesen írok

2. nap (szombat)

Korán reggel koppant az első kalapácsütés; elkezdték bontani a falat a Vitorlásban.

Rengeteg sittet hordtak ki, és kb. egy óra alatt kiderült, hogy amennyiben Megrendelő (=én) azt akarja, hogy haladjunk, nem a diófa alatti függőszékben ülve fogja nyomogatni a telefonját szervezni a további munkálatokat, hanem megy és segít, mert annyira sok a tégla, hogy egy ember nem győzi megpucolni.

Ekkor Megrendelő a kezébe vett egy kőműveskalapácsot, és megtanulta, hogyan verje le a sarat és a maltert a tégláról, valamint azt, hogyan rakja kötésbe ahhoz, hogy majd, kb. háromszáz darab megtisztítása múlva pofás téglarakás legyen belőle.

A délelőtt folyamán az is kiderült, hogy a frissen megnyitott rész annyira sokáig volt levegő nélkül, hogy a gerendák elkorhadtak. Ha beleszúrtunk egy százas szöget, úgy jött ki, mint a szivacsból.

Kisebb szívroham után arra is rájöttünk, hogy ezek a gerendák nem futnak végig a Vitorlás szoba fölött, hanem azokra a gerendákra merőlegesen rakott, kb. 1.80 méter hosszú darabok, ergo, talán nem kell az egész mennyezetet kicserélni.

Újabb tüzépes túra körvonalazódott: gerenda, deszka, több cement, homok, még granulátum, facsavar, bognárszeg, vinklivas és társaik.