Ugrás a fő tartalomra

Nagybörzsönyi idill - II. rész

       A Lek-Vár-Lak-látogatás nemcsak a finomságok és Nagybörzsöny sajátos nyugalma, tiszta levegője miatt marad számomra igazán emlékezetes, hanem azért is, mert megnézhettem a tulajdonosok pár utcával arrébb található meseházát. A százharminc éves présházat a lekvárok címkéjén* láttam először, és az első rácsodálkozás óta számtalanszor eszembe jutott. Nem hagyott nyugodni, na. :-) 
        Nem túlzás: a ház rabul ejti az embert. És igen: mesélnek a falak! Következik a háromszintes otthon a maga nagyon erős atmoszférájával: kőfalú, beépítettszekrény-mentes konyhával, rusztikus kályhákkal, mindenhol felbukkanó parasztbútorokkal, menő, mozaikburkolatú fürdővel, idilli kerttel, a tetőtérben indonéz tömörfa ágyakkal, saját vendégházzal, a végén meglepetéssel...!























    Jöjjön a meglepetés: a ház eladó! Ahogy a Lek-Vár-Lak  megálmodója, Móni mondja, "biztos, hogy olyan ember fogja megvenni, aki ugyanúgy érez majd, mint mi, amikor először megláttuk: menthetetlenül beleszeret." Szerintem akad néhány olvasó, aki velem együtt a fotók láttán is elgyengül... Ha éppen komolyan gondolkodsz azon, hogy vidékre költözöl, az én baráti tanácsom: ezt ne hagyd ki! Az ingatlan pontos adatait itt tekintheted meg. 

Hogy tetszik?


U.i.: Úgy tűnik, lesz III. rész is; figyeljétek a blogot!

*a lekvárcímkéken látható rajznak külön története van: egy, a vendégházban megszálló grafikus készítette az akkor induló Lek-Vár-Lak számára.




Megjegyzések

  1. Csodálatos! Csak így egyszerűen :)

    VálaszTörlés
  2. Emma, Móni! 100%-ban igazatok van:)

    VálaszTörlés
  3. Nekem egy kicsit tömény.....így a fotók alapján.

    VálaszTörlés
  4. Értem, hogy mire gondolsz - mindenki más-más módon rendezné be ezt az ódon házat. Én is, Te is. A ház, a kert, az atmoszféra mindenképpen zseniális.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má