Népművészet: Ahogy tetszik

Ahogy tényleg tetszik. De kezdjük az elején, múlt hét pénteken.

Én: Mit szólnátok, ha szombaton múzeumba mennénk?

Család: Jó. És hová?
Én: A Néprajziba. A bloghoz kell.
Család: ?!?***??!

köszönöm Sz-nek, hogy kölcsönadta a fényképezős telefonját;

köszönöm a biztonsági őrnek, hogy egyszer sem ~~ugatott le~~ szólt rám a telefonos fényképezésért

a verandára jöhet?

Oké, lehet, hogy ellentmondást nem tűrő formában vetettem fel az ötletet, de mit tegyek: az Élő Népművészet című kiállítást azóta meg akartam nézni, hogy megnyílt, és most végre mindenki ráért, sőt a Magyar Kultúra Napján ingyen lehetett látogatni. És tényleg: akkor, ott maga volt a főnyeremény.

az első nyerő falikárpit

Érdekel, hogy mit lehet kezdeni a népművészet reneszánszával. Miként lehet ízlésesen alkalmazni a népi iparosok alkotásait a mai lakóterekben. Mellébeszélés nélkül: hogy én tudnám-e szeretni, egyáltalán elképzelni azt, hogy együtt éljek ezzel a karakteres stílussal.
A Néprajzi Múzeum kiállítása adott néhány választ. Ebben a bejegyzésben csak röviden térek ki mindarra, ami tetszett és elgondolkodtatott, ~~mert náthás vagyok és fáj a kezem a sok netezéstől~~ később bővebben lesz róla szó. (Tanulom ezt a nagyon cool áthúzott írásmódot.)

Az első terem még a történeti bevezetés tere - meg is ijedtem, hogy eluralkodik a poros, régimódi hangulat, és csak udvariasságból nem farolunk majd ki a kiállításról. Azután viszont a női és férfiszemek egyaránt megakadtak ezen a friss, modern együttesen:

különösen a szoknyát lehetne felvenni

Onnantól nyert ügyünk volt. Egyre több újraértelmezett használati tárgy és ruhadarab következett. A gyerekek is tobzódhattak;

a hellokitty mintájára: hello oxen

a kilim- és textilőrült felnőttek is örülhettek, a szenzációs szőttesek láttán.

erdélyi kézi szőttes

"A kiállítás egyik legfontosabb célja, hogy kiderüljön: a turistaközpontok, vásárok nagy részét napjainkban elöntő, többnyire igénytelen, nem kézműves munkával készült, >>népművészetként<< árult ajándéktárgyak mellett létezik hiteles, igényes és míves tárgykultúra is." - olvasható a múzeum honlapján. Ez biztos: mindegyik népi iparos láthatóan a szívét-lelkét beleadta a mestermunkákba.

Számos berendezett enteriőrt is megnézhettünk. Utólag, a fényképeket átnézve nem meglepő, hogy női szemmel inkább ez a világos, könnyedebb étkező tűnik telitalálatnak:

Egy sarokkal arrébb látható a maszkulin, sötétebb, markánsabb párja:

Népi tárgyak modern lakóterekben: kemény dió. Kiemelkedő, magazinban is fotózott példát eddig szinte kizárólag Catherine Dickens jómódú külföldieknek berendezett enteriőrjeiben láthattunk (ezekben a tulipános láda + eredeti Zsolnay-kályha + IKEA-konyha + shabby chic-hálószoba + 5 méteres belmagasság együtteséből alkot valami nagyon vonzót).

Bennem a kiállítás hatásra felébredt a remény. Ugyan hasonlóan koncentrált mennyiségben nem tudnám elképzelni - még parasztházban sem - ezeket a használati és dísztárgyakat, úgy érzem, hogy egy-egy jól eltalált, nívós darabbal a gyerekszobától a konyha berendezéséig kifejezhetjük a népi iparművészek iránt érzett tiszteletet és csodálatot - anélkül, hogy ez bárki számára bántó, túlzó vagy erőltetett lenne.

nem ez a nemezmedve?

(XV. Országos Népművészeti Kiállítás, 2010. október 29. - 2011. április 24.)

(A "férfi"-étkező fényképe a Néprajzi Múzeum honlapjáról származik. )

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

További információk

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

További információk

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem. A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött. Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má

További információk

vidéki városi

Keresés ebben a blogban