vidéki városi

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert ann...

Kötött kardigánban, az év legjobb kerti papucsában (Penny Market, 399.-, majd lesz róla fotó is) és jóganadrágban ülök a teraszon a kedvenc mentett székemen, a laptop a zöld asztalon van, mögöttem, a régi cementlapon egy szúnyogűző spirál füstöl, különben nem lehet megmaradni. Lusta voltam zoknit húzni, ettől -- az előbb csekkoltam le -- kicsit hideg az orrom; viszont mi értelme teát készíteni a nyári konyhában, ha úgyis alkonyodik, és mindjárt be kell menni a házba? Tökéletes képe ez az idei nyárnak: azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy az időjárás nagyon vegyesen alakult. Idefelé jövet, Székesfehérváron, tankolás közben majdnem elfújt a viharos, metsző szél -- meg is állapítottam, hogy teljesen hibás döntés volt ma nyári ruhába öltözni reggel, leggings és trikó nélkül ráadásul, és azoknak van igazuk, akik kapucnis, steppelt dzsekiben mászkálnak.  Ehhez kapcsolódó, cuki videó az ír séftől: Ugyanehhez a témához még: -- a napszemüvegem idén tök gyakran nem szoktam használni, mert ...

Amikor tavaly készítettem a befőtteket, nem tűnt soknak -- sem a munka, sem a mennyiség, ami lett belőle --, de most nagyon jó, hogy még mindig van egy-két üvegnyi almakompót, szilvalekvár és paradicsomszósz a kis konyha szekrényében, ami egyben a ház legészakibb pontja. Azért nincsenek szabadon álló polcon, mert szerintem valamikor, amikor éppen nem számítunk rá, a macska biztosan leverné őket, és az elég nagy bosszúság lenne.  Amiből egyébként egy csepp sem maradt, és a tél közepén kb. sírva bontottuk ki az utolsó üveggel, olyan szuperjól sikerült, az a Nagyon ajánlom, tényleg köszönő viszonyban sincs a boltival. Ősszel készítettem, és ezt a receptet használtam. Kétszer is kaptam annyi paradicsomot, illetve volt még saját is, hogy egy kisebb fazék éppen tele lett a hozzávalókkal (amelyek közül véleményem szerint a Lidlben kapható fehér hagyma és a Tescoban vett  jalapeño  nem hagyható ki és nem helyettesíthető mással). A salsa-bontó szeánszokat úgy kell elképzelni, hog...

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez ...

Nagy sikernek könyvelem el, hogy bár tavaly nyáron nem volt erőnk igazán nagy, többhetes munkát végezni: beláttuk, hogy egy teljes épületet rendbe tenni vagy komoly anyagmennyiséget igénylő projektet elkezdeni nem tudunk, mégis épült valami, ami sokáig egyáltalán nem volt a telken. Adta magát az ötlet, hogy a sütögető mellett, a házhoz közel készüljön egy autóbeálló -- egyrészt a kényelem miatt (nagyon jó így ki- és bepakolni, mert a csomagokkal a kezünkben rögtön a járdára léphetünk, nem kell átvágni az egész kerten, mint régen), másrészt a meleg és viharos nyarak miatt (amikor elsötétült az ég, szinte lehetetlen volt biztonságos, nem fa alatti helyet találni az autónak). Itt látszik, hogy hová képzeltük el és hogyan: Megszokhattátok, hogy mindig próbálunk abból főzni, amink van; ez alkalommal is pontosan ezt a receptet követtük. Az ólakból maradt fák lettek a tartóoszlopok, és kaptunk tetőlécet, ami nagy segítség volt (ezt is és a hőségben végzett nagyszerű munkát is köszönjük, S.!) ...

Véletlenül úgy alakult, hogy a tavaszi szünetben több időt töltöttem a háznál, mint eredetileg reméltem. Valamiért mindig ezek a félig spontán ottlétek sikerülnek a legjobban: hiába voltak két napon is zárva a boltok, végül lett bőven elég ennivaló, sőt, találtam gyújtóst, meleg ruhát és mindent, ami kellett. Lehetett óriásiakat aludni, tervezgetni, hogy milyen biciklit szeretnék a születésnapomra, hallgatni a madarakat, és elvégezni az eddig halasztgatott kerti munkákat. Olvasgattam a lomtalanításon talált, meglepően jó Forbes magazinokat -- csak az bennük az idegesítő, hogy a cikkeket olvasva úgy tűnik, mindenkinek van valamilyen sokszázmilliós vállalkozást érő -- és meg is valósított -- ötlete. :D  A fűszeres könyvet a nagymamámtól kaptam kb. három évtizede, nagyon szeretem, a virágokat és -hagymákat mindenhová ültetem, ahol szabad földterületet látok; meglátjuk, mi lesz belőlük. A kamraszekrény hátuljában találtam általam eltett cukkinis lecsót, ez is szuper volt, mert egyáltal...

Érdekes visszatekinteni arra a blogbejegyzés re, amelyik legfeljebb annyiban kapcsolódik a házakhoz (szándékosan nem írom, hogy a "házas" témához, bár be kell látnom, hogy eddigi életem legtalálóbb szójátékai az igazán markáns lelki fájdalmak átélésekor születtek), hogy a meg nem szerezhető házak mindig is, nagyon régóta foglalkoztattak. Tulajdonképpen a meg nem szerezhetőségük miatt kattantam rájuk, azt hiszem, és mindig volt egy aktuális kedvenc.  Közöttük is volt egy olyan, éppen az orrunk előtt elhappolt ház , amelyik -- nem túlzás -- nagyjából két éven keresztül kőkemény pszichés kínokat okozott nekem, és nem volt nap, hogy ne jutott volna eszembe: ha lenne igazság a Földön, és az élet nem lenne egy rakás sz@r, az a ház a miénk kellett volna, hogy legyen. Kissé ijesztő látni, hogy a boldogságot mint olyat egy bizonyos ingatlannak a birtoklásától tettem függővé, arra olvastam rá. A görcsös akarás és tehetetlenség borzasztó volt (és nyilván nem csak nekem). Írtam is róla,...