A blogírás is olyan nekem, mint a testmozgás: vagy reggel vagy soha. Leginkább: néha.
Kb. hajnali 5 és reggel 7 óra között van az idősávja, és amikor ügyes vagyok, akkor szoktam tornázni is.
A reggeli rutin télen: begyújtok (mármint akkor, amikor a háznál vagyunk), amilyen halkan csak lehet, készítek egy kávét és megiszom, plusz megeszem a hozzá járó banánt. Ha a kávéval együtt főztem teát is, akkor (csipkebogyó-)teát iszom.
Általában az Instagramot nézem meg először, gyorsan átpörgetem az e-maileket és a kedvenc blogjaim, hogy történt-e valami érdekes, és eldöntöm, hogy az új YouTube-videók közül melyik egyet-kettőt fogom megnézni délután vagy estefelé (bár, mostanában még felgyorsítva is unom némelyiket, a múltkor emlegetett Isabel Paige is önmaga karikatúrájává kezd válni, úgyhogy erősen szelektálok). Tulajdonképpen a leírásból is látszik, hogy időpazarlás folyik ébredés után, ezért is szoktam inkább írni, ezáltal rögzíteni, hogy mi minden történt. (És lakberendezési magazint is töltök le.)
Viszont meghasonlottam kicsit az utóbbi időben a bloggal kapcsolatban: a ház körül sok, a tél időszakból eredő nehézség, számunkra kedvezőtlen fordulat adódott, többször voltam nagyon elkeseredve, az pedig időről időre elkezd zavarni, hogy ismerősök is olvassák, amit írok, és aztán reflektálnak rá a való életben. IRL!
Én baromi zárkózott vagyok, néha hüledezve figyelem, hogy az összes óvintézkedéssel együtt is mennyire sokat árulnak el, noch dazu, teregetnek ki az emberek magukról az interneten, még ha azt gondolják is, hogy okosan-szerkesztve megy ki a tartalom. Ebben a finom skizofréniában gyakran én vagyok saját magamnak a fék, amikor szólok, hogy nos, Judit, te is tudod, hogy ez meg ez nem való megosztásra, nem kell ennyire keresni mások (egyébként is: kik?) figyelmét. Persze,
a magánéletünk lett az árucikk,
amit el akarunk adni, illetve, fogyasztóként arra kondicionáltak bennünket, hogy újabban egy napig se bírjuk ki, hogy ne kíváncsiskodjunk legálisan bele valakinek az intim szférájába -- az olvasással/követéssel én is ezt teszem --, de akkor is.
Nem vagyok egyszerű eset, mert mindeközben él bennem a közlésvágy, nagyon szeretem a házat és irgalmatlanul sokat tettem már érte, sok, számomra kedves embertől pedig kifejezetten várom a visszajelzést, és mivel ezek elszórtan érkeznek, illetve vannak olyan távolabbi barátaim, akik tudom, hogy olvasnak, de lájkolni például nem szoktak, akár azt is hihetem, hogy
írogatok itt magamnak,
ami, valljuk be, ritkán spannol fel úgy igazán.
Tehát, az is elveszi a kedvem, hogy a blogírás alapvetően magányos és egyoldalú műfaj. (A kommentekre mindjárt válaszolok, mindig azok tartják bennem a lelket.) Visszatérve arra, hogy technikailag hogyan írok: szinte mindig hallgatok valamit közben.
Szóval, ambivalens lett a viszonyunk, a blognak és nekem. A legveszélyesebb azonban az, amikor apatikussá válok valamivel kapcsolatban, amikor kiszeretek valamiből. Remélem, ez az idő még nem közeleg.
Jaj, abba ne hagyd! Én nem szoktam ugyan hozzászólni, de nagyon szeretem látni, mi minden történik nálatok, vettem egy házat és kb. teljes döntési paralízisben vagyok, hogy a maradék kevés pénzből mire is költsek a rengeteg minden közül és ebben a néha totál reménytelennek tűnő helyzetben annyira motiváló látni, amiket csináltok, szóval én a magam részéről nagyon szeretlek olvasni és nagyon drukkolok meg veled örülök minden egyes kis (meg persze nagy) fejleménynek.
VálaszTörlésKöszönöm, Verka, a te hozzaszolasod is arrafelé terel, hogy írjak minél hamarabb!
TörlésSok örömöt a házhoz!
TörlésA nagy népszerűséget hajhászó bloggerek, s azok akik a blogot ugródeszkának használták pl. hogy valamilyen területen felfuttassák magukat átmentek a fb-ra. A blogok olvasottsága csökkent. Én is próbálok háttérben maradni, ki tudja titokban ki és milyen szándékkal olvas? Viszont azt tudom, a blog egy napló, s a leggyorsabb bármilyen ügyben ezen visszakeresni fotókat, történéseket. S jó látni honnan indultunk, milyen utat tettünk meg, s hova jutottunk. A te blogod is ilyen, a s hogy előttem írták, erőt, hitet adhatsz, adsz is a hasonló útra indulóknak. Abba ne hagyd!
VálaszTörlésHoldgyongy, az egyik legbölcsebb, leginkább inspiráló olvasó vagy, te is folytasd, kérlek! 🙂
TörlésMegértem a fenntartásaidat. A blog egy nyilvános napló. :-)
VálaszTörlésSzámomra a blogod egy színvonalas, ötletekkel teli magazin, szeretem a filozofikus írásaidat, belehallgatok a zenékbe, mosolygok a szóvicceken, és drukkolva követem a ház felújítását. Sose éreztem/szántam kukkolásnak annak a pár blognak az olvasását, csak az zavar, hogy nem kétoldalúbb a beszélgetés. De erről én tehetek, akinek nincs sokszínű, érdekes blogja. :-) Köszönöm, hogy írsz, mert minden küzdelem dacára (magyar építőipar, lottó ötös hiánya, stb.) öröm figyelemmel kísérni a ház újjászületési folyamatát. Is.
(hosszan író, összeszedetlen) Luca
Luca, az is íratlan szabály lett az idők során, hogy - legalábbis pár hét után - nem írhatok újabb bejegyzést, amíg végre meg nem válaszolom a hozzászólásokat. Ehhez is le kell győzni gátlásokat, túlfogalmazási kényszert stb.
TörlésNagyon sokat jelent a házépítés küzdelmeiben, ha _ismeretlenül_ drukkolnak az embernek. A blogírásnak ez a paradoxona - ti., hogy aki figyelmesen olvas, többet tud rólam és a házról, mint sok valódi ismerős - szerintem klassz dolog, és sok értékes írás, bejegyzés motorja, alapja, motivációja. :)