Egyszer volt, hol nem volt, a házunk előtt volt egy oroszlános kőhíd.*
Tavaly nyáron mesélte valaki, hogy a diófa árnyékában a kiskapunk előtti, ívelt átjáró egészen addig a helyiek egyik kedvenc pihenőhelye volt, amíg a tíz-tizenöt évvel ezelőtti árvíznél annyira megteltek és eltömődtek az árkok, hogy fel kellett robbantani.
Nem egészen értettem, hogy miért kellett rögtön lerombolni, de ki vagyok én, hogy ennek a szükségességét kétségbe vonjam. Ne legyünk kekec, mindentudó új tulajdonosok: nem voltunk ott, nem tudhatjuk, és különben is: nem mi vagyunk az ide vezényelt hagyományőrző különítmény.
Anglo- és frankomán lévén azért azonnal szöget ütött a fejembe a gondolat, hogy milyen frankón nézne ki, ha egyszer rekonstruálnánk azt a hidat. Majd, ha lesz pénz, paripa, fegyver.
Ugyan a további kérdezősködésemre a korábbiaktól eltérő válaszokat kaptam (*"milyen oroszlánok? nemigen vótak ottan oroszlánok"), fényképek pedig egyelőre nincsenek, már nem volt visszaút, legalábbis a tervezgetést tekintve.
Még az első nyáron találtam a szerszámos kamrában egy öntvény falikutat, ami eléggé tetszett, de sehogy sem illett a ház karakteréhez: ilyen ál-régi, oroszlánfejet domborító, "London" feliratú utcai kút volt; nem is találtam neki megfelelő helyet. Idén elajándékoztam, és ajándékba visszakaptam az oroszlánfejeket betonból kiöntve.
Ez így már sokkal jobb! Az a célom, hogy -- talán tavasszal -- az egyik kapunknál egy karakteres, a régi hidat megidéző átjáró legyen, a két szemközti oldalán a két egyedi oroszlánfejjel. Okosan elkerülve a klinkertéglás-rongyrázós, a Flintstone-os, illetve a "Lánchíd, kicsiben" jelleget.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése