Személyes poszt.
városinak túlságosan vidéki, vidékinek túlságosan városi vagyok.
A fenti tézis szinte az összes kulcsfontosságú döntésem, választásom nagyban befolyásolja, gyakran megzavar szépnek induló élményeket, számtalanszor visz járatlan utakra (ld. macskasétáltatás a Margitszigeten...), és, ha kedvező a csillagállás, olykor csodálatos dolgok sülnek ki belőle.
Vidék vagy város?
Túl sokáig nem bírom elviselni egyiket sem.
Túl sokáig nem tudok meglenni egyik nélkül sem.
Ambivalens érzések között ingadozom, ez az én default setting-em.
Ambivalens érzések között ingadozom, ez az én default setting-em.
Még nem volt időm teljes mértékben felfogni a jelenlegi járványhelyzet súlyát, és főleg nem megfelelően reflektálni rá, de az biztos, hogy eleget láttam és olvastam ahhoz, hogy mostantól, ha összejön, szívesen eléldegéljek a személyes ügyemmel: beraktam a neki megfelelő dobozba, felkerült a neki való polcra, csak legyen vége a világ szenvedésének.
Más fényben látom a piszlicsáré, szubjektív lelki problémámat -- és ez jó.
Attól még nem tagadom el a létezését, csak éppen másra fókuszálok -- ráadásul, ahogyan többen írják, a világjárvány tulajdonképpen azzal, hogy relativizálja a megoldhatatlannak hitt, esetleg fel is nagyított traumákat, képes valamennyire kimozdítani, sőt, horribile dictu, gyógyítani is őket.
Attól még nem tagadom el a létezését, csak éppen másra fókuszálok -- ráadásul, ahogyan többen írják, a világjárvány tulajdonképpen azzal, hogy relativizálja a megoldhatatlannak hitt, esetleg fel is nagyított traumákat, képes valamennyire kimozdítani, sőt, horribile dictu, gyógyítani is őket.
Mondok néhány példát a vidéki//városi szindrómára, hátha valaki tud kapcsolódni hozzájuk.
Figyelem! Kérlek benneteket, hogy amikor olvassátok, ne általánosító értékítéletet halljatok ki a sorokból, és ahol kell, ott kapcsoljátok be a humorérzéketeket. Szándékosan nem áradozom a házról, legalább ebben a bejegyzésben ne ő legyen a sztár.
Figyelem! Kérlek benneteket, hogy amikor olvassátok, ne általánosító értékítéletet halljatok ki a sorokból, és ahol kell, ott kapcsoljátok be a humorérzéketeket. Szándékosan nem áradozom a házról, legalább ebben a bejegyzésben ne ő legyen a sztár.
Tizenöt éve élek a fővárosban, és tizenöt éve nem tudom megszokni a levegő minőségét.
Áprilisban egy csomó jazzkoncert lett volna, azok lettek volna a születésnapi ajándékaim.
Mindig szétröhögöm magam, amikor a "pesti tanárnő" címke alatt futok a faluban.
Minden egyes lakásban töltött napot veszteségnek érzek, amikor kint száz ágra süt a nap, és ideges leszek a tehetetlenségtől.
Napsütésben, kertben lenni: az egyik legértékesebb dolog manapság. Nagyon megbecsüljük. A lányom átváltott a "ciki itt lenni" álláspontról a "csak itt jó lenni" álláspontra.
A lecsökkentett, pont jó gardróbommal alig vártam, hogy farmerdzsekiben és virágos ruhában lehessen közlekedni a városban.
Körömlakk. Smink. Itt, a háznál számomra ezek üresen kongó hangalakok jelentés nélkül.
Megőrülök attól, ha valaki csak úgy bejön a kapun, és már mondja is, amit szeretne.
Továbbra is imádom azt a kis erdőt, amelyik a kert aljában van. Marha jó döntés volt, hogy megvettük. Ezerrel fityeregnek-csicseregnek benne a madárkák.
Fogalmam sincs, milyen termény lesz idén a saját földünkön. Elfelejtettem megkérdezni a bérlőt. Repce?? Búza? Kukorica?! Öö. Ehhez azt is tudnom kéne, hogyan néznek ki sarjadó állapotukban.
🌼🌾🌽
Szeretem a városi építészet gyöngyszemeit, hiányoznak a nyílt napok, a gyerekprogramok, az, hogy szemezgetni lehessen belőlük.
Nagyon hiányolom a parki barátainkat, akikkel most maximum üzenetet tudunk váltani, és hívni egymást Messengeren, ahelyett, hogy időnként a parkőr viselkedésén élcelődnénk együtt, a gyerekek pedig rohangálnának körülöttünk. Viszont az csak ott és úgy az igazi.
Végtelenül modortalannak tartom az "osztán, mennyiért vettétek a házat, meg szabad kérdezni?" kitartó nyüstöléseket, amelyeknek kivétel nélkül mindig az a célja, hogy meg lehessen állapítani, mennyire hülyék is voltunk, amiért ennyit fizettünk ezért a lepukkant hodályért.
Kifejezetten nyűgös és hisztis leszek a koszos pesti utcáktól, a hangzavartól, attól, hogy reggel azt sem hallom, mit kérdez a fiam, amikor az óvodába sétálunk. Sokkal rosszabb formám hozom ilyenkor, pedig reggelente alapjáraton nagyon jó kedvem szokott lenni.
Szagok. Rettentően kifinomult szaglásom van, ergo, jó sokat szenvedek -- helyszíntől függetlenül.
Komoly indulatokat vált ki belőlem az átlagos falusi állattartás embertelen színvonala; tisztelet a kivételnek. Gyűlölöm hallgatni a szenvedő, láncra vert kutyákat.
Jó érzés újra és újra felfedezni, hogy falun és kisvárosokban mégis mennyivel emberléptékűbb sok minden, a kommunikációt is beleértve.
Az itteni napjaim egyik fénypontja, amikor reggel, többnyire a még fagyott fűben lavírozva, a szomszédban -- és most már nálunk is!! -- lakmározó gólyát, Ricsit figyelve meghallgatom mániákusan, mindig ugyanazt a három számot:
Stevie Wonder: Love Having You Around (hihetetlenül cool és energetizáló, konkrétan 48 éves szám 👌🐪)
Stevie Wonder: Superwoman / Where Were You? (ezt lehet, hogy lecserélem, mert nagyon szomorú dolgokról szól -- nem csak Mary nevű csajokról és Ricsi nevű gólyákról --, bár nehéz lesz, mert a második részben található az egyik legszebb jazz-gitározás és -éneklés, amit valaha poplemezen hallottam.)
Stevie Wonder: For Once In My Life (ennél mindig eltűnődöm azon, és mivel amatőr vagyok, sosem tudom meg a választ, hogy a fuvola / pikkoló? miért olyan, mintha kicsit "leesne" a dalról, miközben a szájharmonika nem).
Majdnem elfelejtettem: van szociolingvisztikai gyűjtésem is. Az egyik kedvencem a "nem fogom a béka feneke alá rejteni a véleményemet" szóláskontamináció. 🐸
Igen, itt is és ott is, miközben itt se és ott se.
VálaszTörlésIgen, megértem a szempontjaid. :)
Állattartás: vidéken is és városban is túl sok esetben kb. szadista, mintha nem érző lény lenne a macska, kutya, hanem fogyóeszköz. A felelősségvállalás elsősorban nem pénzkérdés, mert ha x doboz cigire/nap telik pár tulajnak, akkor a parazitamentesítést is kigazdálkodhatnák! De nem szokták. A rövid lánc, az éheztetés, bántalmazás szörnyű.
Luca vagyok, kultúrafüggő, és szenvedélyes állatvédő :)
Luca, ráéreztél megint sok mindenre. Nem írtam róla, mert nem éreztem felhatalmazva magam arra, hogy osszam az észt pl. a keveset sétáltatás városi környezetben-témában, mert a mi macskánk is sokszor jelzi, hogy utálja a lakást. Mondjuk, én könyökgyulladásig (sic!) menően cipelem végig mindenhol a tárolójában, hogy aztán sétáltathassam, de nem az igazi neki sem, nekem sem a városban, és iszonyatosan időigényes. Betonudvarra néző lakásomat kertkapcsolatosra cserélném... Nem írtam arról sem, milyen állatkölyök-megtalálós sztorijaim voltak a háznál, mert azoktól a) több évet öregedtem, b) inkább függetlenítem magam idővel, mert sejtem, hogy egyik megoldás sem igazán jó.
Törlés