Ugrás a fő tartalomra

Könyvekről - szubjektíven

Ma csak egy képpel jelentkezem, mert igazi bejegyzést írni nincs időm: könyvet pakolok.

Immár ötvenedszer.

Annyira utálom!
A nagy, reprezentatív könyvtárat persze nem utálom, de azt igen, hogy minden képzeletemet felülmúló mennyiség kerül elő innen-onnan, és nem férnek sehová - pedig nálunk tényleg minden szobában bazi nagy méretes könyvespolcok vannak.

Nagyon bírom, ahogy a lelkesedésem és az önbizalmam reggelente magasra repül...

"A gyerek oviban, a férjem dolgozik, ebédet kell főznöm, ezenkívül vasalnom - ha akarok -, és csak ötkor van más, >>igazi<< munkám. No, nézzük csak. Ó, hát tizenkét nagy könyvesdoboz van itt, a hallban, akkor mondjuk adok nekik két órát. Jó, legyen két és fél, és akkor gyönyörűen szét lesz válogatva, hogy a vegyes összetételű könyvtárból (= örökölt és saját állomány) mit tartunk meg, mit adunk könyvtárnak, és mi megy a papírgyűjtésbe. Ebéd után már csak olvasni fogok. És esetleg mozogni egy kicsit. Jó fej anya vagyok, mert beszállok a papírgyűtésbe. És jó feleség, mert megcsinálom a férjem helyett."

Aztán ugyanez a lelkesedés és magabiztosság 13 óra táján elszáll.

"Nem hiszem el. Tényleg, hány munkaórát töltöttem már ezekkel a rohadt könyvekkel...?!? És könyörgöm, miért én csinálom?? Tizenkét kartondoboznyi könyv van a padlón, de olyan, mintha megsokszorozódott volna a mennyiség. Merő kosz vagyok, ez a pormennyiség totál kikészít. Még szerencse, hogy férfipólóban nyomom. Atyaég, még hajat is kell mosnom!"

Juszt se' teszek ide gusztusos, rendezett könyvtárról készült képet. Inkább a mai kedvencemet, ami egy totál urbánus, trendi és csajos előszoba. Tiszta, rendes, fényes, modern, kevés cucc van benne és megérintette a tavasz lehellete. 

Ezt még a szememet fájdító porrétegen keresztül is látom.





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Teázós

Totálisan összefüggéstelen lesz, amit ma írok; vegyük úgy, hogy az esőt nézve virtuálisan együtt iszunk valamilyen finom teát ( te-ázás, hahaha ), és van nálam tíz noteszlap mindenféle témában. Tegnap elkezdett poszt. 1. Aki szokott a Rossmann-tól rendelni, és szereti a szakácskönyveket, annak szerintem érdemes most élnie azzal az akcióval, amelyikben bio élelmiszerek mellé Stahl Judit-szakácskönyvet adnak ajándékba. Nem tudom, miért van így, mert a stílusa néhol elképesztően modoros, mégis ő tudja azt, amitől kb. önálló olvasmány lesz a receptgyűjtemény, de mint receptgyűjtemény önmagában is vérprofi. Továbbajándékozni szintén jó. 2. Azt hiszem, el kell fogadnom, hogy az érvényesülés és kapcsolatépítés címén végzett tevékenységek 9/10-e nekem nem megy -- és nem is tartom őket ízlésesnek (biztosan azért, mert kompenzálok). Magamat pedig gyakran tartom bénának, amiért nem építek és nem érvényesülök. Ami még rettenetesen irritál, az a  "ki kinek a kije"  nevű társadalmi társ

Lomtalanítás 2020

Megint visszafelé haladok az időben: ez a szuper gyűjtésünk még akkor történt, amikor nem világméretű járványról volt szó. Az egyik utolsó gondtalan esténk volt, mondhatni. A kerületünkben minden évben figyelem az évente egyszer legálisan utcára hordott tárgyakat (bútormániásként nem bírok nem odanézni), de egyrészt nekem is volt egy minimalista fordulatom, és óvatosabb lettem az esztelen halmozással kapcsolatban, másrészt emlékeim szerint az elmúlt pár évben az egyre erősödő tendencia az volt, hogy napokkal előbb megjelentek a lomisok, krétával felrajzolták a felségterületüket, a lomtalanítás napján pedig kiváló érzékkel, hangos perpatvarok közepette lefoglalták a legmenőbb cuccokat, majd azokat tőlük lehetett megvásárolni .    A gyerekeknek gyártottam is elméleteket arról, hogy végtére is társadalmilag - vagy mit tudom én, milyen szempontból - jól van ez így, hadd éljenek meg belőle, ez nekik így is egy _megalázó, durva_, sokat utazós, hosszú, munkás nap, a mi lakásunk p