Nem is olyan régen még megvolt az az ebéd utáni másfél-két órás, konyhaasztal és kávé mellett töltött pihenő. Azután ez a kincset érő szieszta-idő elkopott.
Esténként nagyjából egy tehetségkutató színvonalát bírom elviselni - nem mintha a blogírás feltétlenül óriási szellemi erőfeszítést kívánna, de a) passzívan szeretek ilyenkor pihenni; b) szeretném, ha a blogírás mégsem csak lötyögés lenne, hanem komoly dolgok születnének belőle.
c) könyvet kellene még ilyenkor olvasni, nem pedig a neten lógni.
A fenti könyv egyébként megvolt; milyen érdekes, hogy egy betegség és egy teljes napig tartó eső kellett csak hozzá.
Eközben tudom, hogy miről és miért nem írtam: családi életünk eseményeiről, vagy azokról a lakásunkban történt változásokról, amelyeknek a bemutatása ismét túl nagyra tárta volna a privát életre nyíló "ajtót".
Szóval, ott a gát(lás), de így tartom önazonosnak.
Sosem tudtam igazán átérezni a negyed óra alatt összerittyentett bejegyzések hasznát, részemről inkább sokáig kotlanék a posztok felett.
A legutóbbi vidéki utunkon is - a pörgés, festés, mázolás, bepakolás-kipakolás hisztériája közepette - a szétmálló, lassan eltűnő házak érdekeltek a leginkább.
Jön az ősz.
Én is a lassan eltűnő házakat szeretem leginkább, de szépen fogalmaztad meg. Esterházyt pedig elolvasom, még nem akadt a kezembe.
VálaszTörlés