Ugrás a fő tartalomra

Hogyan mondjuk magyarul? II.

    Isn't it ironic? - kérdezhetjük Alanis Morrisette-tel. Az Otthon magazin decemberi számában ugyanis két zseniális választ kapunk arra a kérdésre, hogy milyen az ízléses vidéki stílus ma Magyarországon. Hogy mi ebben az ironikus? Az, hogy az egyik választ egy francia-magyar házaspár, a másikat egy angol-magyar lakberendező adja.

     A vegyes házasság kulturális keveredéssel is jár. Érdekes, hogy a ház mégsem francia jellegű, inkább angolos polgári otthon vidéki ízekkel. Antik tükrök, country stílusú IKEA-székek, nagyon merész szín- és mintapárosítások. Puha takarók, vegyes mintázatú párnák. A konyhában kék-fehér erdélyi kerámiák. Pontosan az efféle házak bizonytalanítják el időről időre a nagyvárosi embert, hogy maradjon-e vagy menjen a zöldbe, ahol elférne minden, és egy ugrásra lenne a lovarda. Személyes kedvencem az Ektorp kanapéhuzat zöld színe, amint visszaköszön a konyhabútoron és a háló falának színében. Rettenetesen jó.
     Azt hihetnénk, hogy ezt nehéz fokozni, de következik Catherine Dickens vidéki vendégháza. A téli mese mögött komoly és rafinált marketing húzódik meg, de tudjanak csak minél többen erről a házról, mert egészen egyedülálló. Mennyivel jobban tetszik Torma Beatrix stylist idei munkája, mint a tavaly karácsonyi! Hófehér textilszalvéta rafiával átkötve, fenyőággal és kövirózsával (!!) díszítve. Éppen annyi tradicionális szín, amennyi jólesik a szemnek a vakítóan fehér házban. A kislány, Meg pedig gyönyörű: mintha egy angol karácsonyi filmből lépett volna ki (biztosan örülne a híres ős, the Charles Dickens, ha látná). Ez a házikó már nem egyszerűen elbizonytalanít, hanem a cikk olvasása közben mindvégig ütemesen dobol a fülemben: vidéken kell élni! De hagyjuk, elvégre egy magazint olvasunk, ez csak képzelt utazás. Még a hó sem esik. Még.


     A következő riport Szinglilak a várfalnál címmel kissé érdektelen. Hiába, az erős kezdés átka... Azonkívül, hogy az akváriumkéket - magában is, de főleg barnával társítva - nehezen viselem, a fotók minősége is egészen elüt a két vezető riportban látottaktól. Menjünk tovább. 4 tipp, hogyan tágítsunk a tereken. Ha ez lakásriport, akkor ez nem cím. Bocs.
     Beleshetünk egy ünnepi díszbe öltözött koppenhágai lakásba is, ő a bronzérmes rögtönzött versenyünkben, az igen erős mezőnyben. Mindössze az a furcsa, hogy kísértetiesen hasonlít a magazin címlapján is látható, már említett nagycsalád házának belső tereire, stílusára (kandalló, virágmintás tapéta és antik csillár, vitrin, kilimek, sötét falszínek, vonzó eklektika).
     Az inspiráció- (értsd: promóció-) fejezetben összegyűjtött téli szívmelengetők, a styling és Barbay Csaba fotói gyönyörűek, bármelyik külföldi rokon lapban megállnák a helyüket.


     Végül a "praktikus" címszó alatt, valóban külföldi lapból származó fényképeken egy szegényes-népies viskót látunk. Ennek a kültéri díszei is szenzációsak. (Újabb válasz arra a kérdésre, hogy hogyan kell ízléses, folk-elemeket is felvonultató stílust teremteni. Ez a legkopottabb, legrusztikusabb verzió.) Meg kell jegyeznem ugyanakkor, hogy - bár a cikkben ez a javaslat hangzik el - semmiképpen nem javaslom a hősugárzó kivitelét a kertbe. Szerintem a stylist és a villanyszerelő sem. ;-)

A fotók az Otthon magazin honlapjáról származnak.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má