vidéki városi

Mivel most nincs időm hosszabban írni, zárjuk ezt a nyári hónapot a legjellemzőbb fotókkal. A dezodorkészítés eddig félsiker: maga a gyógynövényszedés és -vagdosás folyamata igazán megnyugtató, az eredmény viszont még nem lenyűgöző. Ahogyan az Instagram on is láthattátok, elkészült az ültetősarok a sütögető mellett, és kicsit stylingoltam is. Egyébként a kis seprű nem is 59.- forint volt anno, hanem 65.-, mint azóta rájöttem. :P Nem egyszerű egy év után visszatérni erre a platformra, na. Megpróbálunk megmenteni olyan százéves dolgokat, amelyek, miután alsó hangon tizenöt évig áztak a tető nélküli pajtában, első látásra menthetetlennek tűnnek. Újra és újra megdöbbenek azon, hogy ezek a közel húszéves könyvek még mindig a legjobbak. Utazás helyett olvasgattam őket, és teljesen készen voltam. Ha a jövőben sehová nem juthatnék el, csak ebbe a két országba, egy szavam sem lenne. Tudtátok, hogy a blog egyenesen róluk kapta a címét? Olyan érdekes belegondolni, hogy -- miközben szeretem, amit

Rengeteg olyan dolog van, amit hosszú évek óta szerettem volna, és most végre készen lett, vagy éppen most készül.  Rendrakás közben sorra találom meg azokat a tárgyakat, amiket most már nem szeretnék visszatenni valamilyen dobozba, és ráírni a dobozra, hogy ez és ez a tárgy van bennük, hanem azzal a céllal készítem ki őket, hogy a végleges helyükre és szerepükbe kerüljenek. Éppen ezért a terasz borzalmasan néz ki -- mindent ott gyűjtök és válogatok át --, de most úgysem jön senki vendégségbe, és a motiváció megvan: látom az alagút végét. Eléggé kell egyensúlyozni a "nem halmozunk fel hülyeségeket" és a "jó lesz az még valamire" elvek között, és néha nagyon nehéz dönteni. Ami egyértelmű: kaptam gipszből készült díszeket, ezek aranyra fújva a sütögető falát fogják ilyen "quirky" módon díszíteni, és megtaláltam a retro polcokat és konzolokat is, mert oda kell egy ültetőállomás is, hogy ne egy sarokban boruljanak ide-oda a virágcserepek, mint most. Ehhez kapc

Az egyik legjobb dolog, amikor növényeket kap az ember: B. az élen jár ebben is. Adott korábban zellert, paradicsompalántát, mostanában bársonyvirágot, őszirózsát, egyszer pedig, amikor éppen azon törtem a fejem, hogy mit tegyünk a ház és az előtte lévő kerítés közötti, szűk, napsütötte sávra, felhívott, hogy: "Jutkám, szedtem ki abból a kis sziklakerti évelőből neked" (ld. a nyitóképet). Nagyon örülök a S. adta két fügefácskának is; évek óta álmodoztam arról, hogy legyen füge a kertünkben.  A sziklakert szintén egyre jobban benépesedik, mert anyukám a múltkor kövirózsákat küldött.  Voltam nagyon jó koncerten, amit nem hagyhattam ki, mert továbbra is a fuvola az egyik kedvenc hangszerem, és bár sejtettem, hogy rendben lesz, arra nem számítottam, hogy ilyen szuper élménnyel fogunk gazdagodni (mármint az a nem túl sok ember, aki ott volt, amúgy a főváros lakosságának jelentős hányada érezhetően ezerrel nyaral vagy fesztiválozik). Hírek az oldalsó kerítés tájáról, ami alig egy

Annyira perzselő hőség van, hogy végre ide is eljutottam, írni.   A párhetes kényszerszünet alatt, amíg a városban kellett dolgozni, ügyeket intézni, iskolaévet zárni*, rendet rakni, takarítani, és mialatt egyébként rengetegszer gondoltam a palántáimra és arra, hogy legyen még eső, J. ügyesen életben tartotta a veteményt, sőt kapált is, amihez én nem értek, ráadásul a gyomokkal együtt csak az általa nem ismert édesburgonyát kapálta ki, a mellette növekvő bébipadlizsánt meghagyta, szóval, egyelőre ennyi veszteséggel megúsztuk. Az egyik reggel itt járt őzike, remélem, nem akar majd visszatérve nyers zöldségeket ropogtatni. *Talán a legjobb élményünk az volt, hogy a Bazilika mellett, egy olasz étteremben vettünk egy gombóc fagyit, és a fagyis fiú akkora adagot adott (kb. három gombócnyi prémium erdeigyümölcsöt és citromot) hogy alig tudtuk elfogyasztani, amíg elértünk a buszig. Arra érkeztünk, hogy a tahi vásárból származó paradicsompalánták embermagasságúra nőttek (J. meg is mondta, hogy