vidéki városi

Elérkezett hát a munkaszüneti nap (hatszoros idézőjel). Jött J. fát hasogatni, a tüzelőt behordtuk a tornácra és a fészerbe. Úgy értem, ez volt a délelőtt. Főztem lencsét, a sparhelten ismét nagyon finom lett. A kertben összegereblyéztem a sok ágat és levelet, amit már nem tudtam tovább nézni. Nagyon óvatosan ritkítottunk egy kicsit az erdőn. Na, onnan igazán nehéz bukdácsolva kihozni a fát. Olyan igazi, mismásolást nem tűrő fizikai munka, amelyik után leegyszerűsödik az élet: mi fontos (pl. hogy legyen pirítós + tea, hogy a lábamnál doromboljon a macska, hogy a szeretetemmel elkényeztessem azokat, akik viszontszeretnek) és mi nem (mit mondott xy tizennyolc évvel ezelőtt abban a bizonyos buliban, ki hogyan nézett rám, és ki az, aki utál/nem vesz emberszámba). Javaslom mindenkinek, aki tisztánlátást akar, hogy hordjon fát az erdőből. Vagy csiszoljon cementlapot. Egy dolog biztos volt: hogy én ezt az eleve kényes, veszélyes és nehéz kategóriába tartozó, korábban szinte kizárólag kudarco

Az egykori titkos terménytároló helyén kialakított kis konyhában egy festékes vödör ovális tetejének mint ív-sablonnak a segítségével lekerekítettük az átadópultot. (Ezek mind munka közben készített [werk!- 😁] fotók, egyik sem a végleges állapotot mutatja.) Apropó: sosem gondoltam volna, hogy ennyit fogjuk használni a nyári konyhát, ami, ugye, nem egyenlő a kis konyhával. Ha tudtam volna, most nem is lenne kis konyha. Bizony ám. (A nyári konyha nálunk L-alakban kapcsolódik a főépület tömbjéhez, így a tornácra nyílik, nem pedig egy külön felhúzott, kis házikó, mint sokaknál; mostani feltételezésem szerint azért, mert ez az eredeti parasztház, amelyikhez az építtetők kvázi hozzácsaptak egy másik, háromszobásat, amikor már megtehették, ld. az alaprajz ot.) Igazság szerint tök mindegy, hogy december van, és akkor most már inkább  téli konyha, nagyon sokszor üldögélünk Salgó barátom mellett, miközben süt-főz nekünk. Ha valaki dolgozik nálunk, jobb ott adni egy kávét, mint átcaplatni az e

Korán keltem, gyorsan vettem enni- és innivalót, elmentem a nálunk dolgozó emberért. Innentől mint segéd voltam jelen, amikor kellett (nem túl gyakran egyébként). Csináltam a saját dolgaimat, volt bőven: fát hordtam, takarítottam, pakoltam stb.  Nem biztos, hogy mindent a megfelelő sorrendben írok meg: feszített volt a tempó, teljesen egybefolytak a napok, nem is fényképeztem eleget, de minden egyes fázis irtó fontos előrelépés. Az volt a terv, hogy ez alatt az egy hét alatt amit lehet, kiképzünk, megjavítunk, különös tekintettel a kis konyhára és a kis fürdőre. Két új szerszámgépre volt szükség mindehhez: a dekopír- és a körfűrészre. (És, persze, a flexre, a fúróra meg még jó néhányra, azokat nem nekem kellett hozni.) Tökre örülök, hogy hatszáz óra kutatás után megvettem a fűrész-párost, mert nélkülük most nem tartanánk itt. A felújításból kimaradt három kazettás, ősrégi beltéri ajtó, amiket fehérre kellett festeni, ezeknek a csiszolása és tapaszolása jó pár órába tellett. Kis konyha:

Most olvastam vissza, hogyan írtam meg ebben a bejegyzés-vázlatban a december elejét: hát, igen. Itt  éppen nem túl sok vonzó elemét tudom felvonultatni a házas életnek... De ha egyszer ilyen (is).  szilva- (bár ez gyönyörű) A városi lakásban óriási szanálást végeztem: jó illatúra kisuvickoltam és rendbe raktam az alsó sarok-konyhaszekrényt, kidobtam mindent, ami használhatatlan volt, viszont összegyűjtöttem azokat az edényeket, amelyek még kapnak egy esélyt a háznál. A lakás egyéb részeiből nagyjából tíz üres kartondobozt és hat-nyolc zsák műanyag kacatot vittem le a szelektívbe, lehengerlően jó érzés volt. Még mindig nem az igazi, de sokat javult az összhatás. Már majdnem alkalmas a jövőbeni vendégfogadásra. :P Az egyik barkácsáruház ügyfélszolgálatára berohanva átvettem a megrendelt sarokcsiszolót, hengereket, a Hammerite spray-t. Begyűjtöttem a padlószegélyt, a ragasztóhabot, a csiszolókorongokat és a zománcfestékeket a másik barkácsáruházból, a mellette lévő koszos, nagy réten, au

Azt hiszem, nekem a tárgyi ajándékok továbbra is a szeretetnyelveim, bár kicsit taszít ez a populáris kategorizálás, miközben nagyon találó. Idén mi sem nagyon adtunk egymásnak élményt, vagyis élményre váltható utalványt, mert minden program bizonytalan. (Mintha a tárgyak biztosak lennének, ha-ha.) ezt például magamnak adtam, némi  vállveregetéssel kiegészítve, az előszobáért Utoljára március elején voltam koncerten (nem, nyáron és online sem), mondjuk, az egy nem akármilyen Lukács Miklós- volt. Utána lassan kilenc hónap - eléggé gondterhes - kultúramegvonás következett. Végül is, mindent meg lehet szokni. Bele lehet süppedni, mint egy régi, derékfájós kanapéba. Abból érzem, hogy kicsit kikészült az idegrendszerem, hogy minden egyes alkalommal, amikor áthaladok a zebrán, könnybe lábad a szemem még a Jászain játszó utcazenésztől is. Folytatva az előző bejegyzést, a házat megajándékoztam néhány, már meglévő dísszel, szerintem nagyon jól állnak neki. Karácsony előtt volt egy őrülten dolgo

Tegnap elindítottam a karácsonyi zenéket, beleértve Michael "FrankSinatra" Buble-t és a kevésbé ismerteket is. A jövő egyébként szerintem az autodidakta tehetségeké, nagyon helyes lány például ő , többször táncoltunk a videóira. Szeretnék olyan  hangulatot  fülhallgatót, amelyik sohasem romlik el. A mai időjárás-előrejelzés is hozzátette a magáét a decemberi várakozáshoz: "Felhős szerda jön, este szállingózhat a hó."  Távol álljon tőlem, hogy idealizáljam a háznál lévő körülményeket, viszont, ahogyan írtam korábban is, a blog amellett, hogy a saját kis szöveguniverzumom (ah!), igenis filterezett valóság - egészen egyszerűen azért, mert így több pozitív élményt tudok átadni, és több energiát nyerek belőle én magam is. Lehetséges, hogy néha úgy írok, hogy ellenállhatatlan kedvet csinálok a vidékiházas élethez, de azért óvatosan, a sorok között olvasva fogadjátok mindezt. Tényleg nagyon szeretem ezt a házat, irtó sok áldozatot hozok érte, és sosincs vége a munkának, pl