vidéki városi

Ha valaki (kicsoda: a kisördög a fejemben? ) tavaly azt mondta volna, hogy az egész idei vakációt felújítással fogjuk tölteni, elhajtottam volna jó messzire; ugyan már, az nem lehetséges. köszönöm a fogast mindenkinek, aki adta/segített: Zs., Zs., N., Zs., P.! És tessék, itt vagyunk még mindig.  😈 Nem ilyenre terveztem a nyarat, de mi ez a kis gikszer 2020-hoz mint apokaliptikus valósághoz, valóságos apokalipszishez képest? Semmilyen kultúrprogramon nem voltunk, elvétve találkoztunk néhány, számunkra kedves emberrel, többnyire vissza kellett rohanni, vagy egyszerűen vissza akartam jönni a félkész házhoz. Mindegy; nagyon tudatosan próbálom elkerülni a destination addiction csapdáját, azaz nemcsak akkor örülni, ha majd meglesz ez meg az az eredmény, hanem az átmeneti időszakot is kihasználni. Ennek a kulcsa az, hogy ha éppen stagnál valamelyik munka, akkor azt csináljuk, amit mi magunk el tudunk végezni. Nem mindig lelkesen és nem olyan profin, mint egy igazi s

A házzal együtt járt egy parasztbarokk stílusú asztal, amelynek négy helyett összesen fél talpa volt. Szimbolikus bútordarab a szememben, mert gyönyörűen demonstrálja, hogy milyen fáradságos munka az értékmentés. Az "innen szép nyerni." Hogy végül, de ez csak a végén tudható meg, a felújítás valószínűleg megéri a vért, verítéket és könnyeket -- még ha közben sokszor nem úgy tűnik is.  Ha ma, ez után a blogposzt után rendesen dolgozom, akkor összesen egy munkanapot kellett rászánnom, ez azonban csak az én munkám 2 + 2 + 2 + 2 intenzív órája; előtte szükség volt arra, hogy eléggé erőszakosan rávegyem az asztalost: legyen szíves legyártani a kellő mennyiségű fac simile "pogácsát," azaz korong alakú lábat -- nyilván nem a megfelelő elnevezés, csak én szeretem péknyelven hívni --, azokat ide kellett hozni, felszerelni és így tovább. Győzelemnek könyvelem el, hogy az egyetlen kiinduló, szúette pogácsából sikerült eljutnunk az eredeti állapot rekonstruálás