Az átmeneti évszakokra mindig nehezen hangolódom rá: beletelik egy kis időbe, mire megértem, hogy nem várni kell például a nagybetűs Őszt, mert nem fog beköszönteni, mint a versekben, hanem ez, amiben benne vagyunk, már az. A szeptember nem volt a kedvenc hónapom: egyrészt a gyerekeknek iskolába kellett járniuk, amikor még javában nyaraltunk volna, és egy darabig az idő is tökéletes lett volna hozzá, másrészt nem tudtam edzőterembe járni vis maior okokból, és ez sokszor befolyásolta a napi rutinom és a hangulatom, mert az az igazság, hogy az otthoni torna nekem még mindig nem annyira megy, viszont most már, ha nem tudok intenzíven mozogni naponta egy órát, nagyon hiányzik. Az sem esett jól, hogy az évszakváltozást nem a háznál figyelhettem meg, ahol a saját erdőnk hatalmas, színes fái susognak, és minden nap látni, ahogy egyre több a lehullott levél. Ilyenkor a kályhában ropogó tűzzel nagyon hangulatos az egész, szeretem a vidéket és vágyom arra, hogy ott legyünk, teázzunk, almát as
Izgalmas kérdés, hogy az ember milyen érdeklődési körökre tesz szert az évek során, és ezek közül melyek azok, amelyekhez hűséges marad. Az én esetemben egyértelmű, hogy melyik két művészeti ág marad örök szerelem: a zene és az építészet, az utóbbin belül pedig, miközben a városi vonala, például a régi bérházak stílusa is lenyűgöz, külön kis színfolt az emlékházak és a tájházak világa. A somogytúri Kunffy Lajos Emlékházat nagyjából egy éve meg akartam nézni: mindig felírtam kérdőjellel egy kis papírra utazás előtt, az el nem felejtendő dolgok közé, de valahogy sosem voltak ideálisak a körülmények. Most augusztusban viszont Fonyód környékén kavarogtunk, és mivel nem hiszem, hogy a helyi Lidl felkeresése kell, hogy ilyenkor a fő cél legyen (bár hozzátenném, H. élete briósát vette ott), gondoltam egyet, és elkanyarodtunk Somogytúr felé(je). Már megérkezni is egészen idilli volt: álmos falu, sehol senki, csak mi álltunk meg a tökéletes helyszínre emelt ház előtt. A parkba lépve érezni le