Ugrás a fő tartalomra

Jamie nyáron

Marsbéli Julinak, mert tudom, hogy ő is J.O.-rajongó

Legutóbb megígértem, hogy visszanézek Jamie háza tájára, és mivel azóta évszakváltás történt úgy a nagyvilágban, mint a Jme shop kínálatában és a sztárszakács magazinjában, eljött az idő.

Többször kértem már lehetetlent, tudom.

Dr. House-nál azt, hogy ne a pasit, hanem a lakását nézzétek.
A babamúzeumnál azt, hogy ne a babákat, hanem a bútorokat figyeljétek.

Nagy tévedés, hogy a fentieket nehéz megcsinálni.

Most azt kérem, hogy ne az ennivalóra, hanem a tálalásra koncentráljatok.


Na, ugye! 


Jamie Oliver - a lassan egyenrangú riválisává avanzsáló Sweet Paullal egyetemben - iszonyúan érzi, hogy a rusztikus-vidékies-vintage a legmenőbb világtrend. Elképzelhető, hogy részben ő teremti ezt a divatot, azaz ő is a trendszetter. 
 

Az otthonosság illúziója, a nagyvárosi nyüzsgésből való  elvágyódás, a vidéki nosztalgia teszi, hogy Jamie Oliver megcélzott közönsége ellenállhatatlanul vonzódik a "pofonegyszerű", "villámgyors", "ízletes" jelzőkkel leírható, késnyomokkal tarkított fa vágódeszkán, kopott zománcos serpenyőben,  csipkézett porcelántányéron, csatos üvegben, cakkos piteformában tálalt ételeihez?


Biztosan. Részben.

Minden ezzel a borítóval kezdődött (Jamie's Italy):



Jamie megmutatta, hogyan kell olaszosan lelazulni. Ezt a jó szokását, mármint a lazaságot, megtartotta az évek során.

kockás inges szomszédfiú-effektus, jeee


J. O. és a rusztikus környezetben fotózott ételek sikerdömpingje megállíthatatlan. Beszéljenek a képek. Azért fegyelmezetlenül fel kell tennem egy kérdést: látjátok azt az isteni málnás crème brûléet?! 




















Jamie-ről korábban 1.: karácsony
Jamie-ről korábban 2.: tavasz

(a képek forrása)



Megjegyzések

  1. nyami és nyami:) ettől a látványtól legalább 2 kg hiztam:)

    VálaszTörlés
  2. Éva! képzelheted, milyen volt tegnap vacsoraidőben írni ezt a bejegyzést...

    VálaszTörlés
  3. Azért szívem szakad, hogy Jamie nem egy Vespán ül.....:(( Hű de ennék most egy quiche-t! :P

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…