Ugrás a fő tartalomra

Miniatűr enteriőr

- Légyszi, csak babákat ne. Világéletemben fiús lány voltam. Fára másztam, bandáztam, legóztam. Ne kelljen giccseket néznem! Elüldögélek itt kint, a padon.

Hiába nyomtam le a monológot, a családi program szentségének jegyében be kellett mennem Filotásék híres Babamúzeumába Tihanyban.
 
Utólag már világos: hatalmas hiba lett volna kihagyni.

Azt nem állítom, hogy a babáktól elolvadtam; nem is igazán emlékszem rájuk. (Imprinting. Lásd fent.)

én itt is a kanapét/sezlonyt nézem
A berendezett szobák előtt viszont órákig tudtam volna ácsorogni.

A végén még rám kellett várni.

 
 De mit tehettem? Itt volt az összes kedvencem.

A komoran polgári.




A frivol-budoáros.


A szerény, gondos, olykor cifra paraszti.








A morbid.





Történelmi pillanatok, más méretben nem konzerválható életterek, balatoni shabby chic.

 

(korábban: miniatűr konyhák a franciáktól itt)




Megjegyzések

  1. Gigike! Örülök, hogy neked is tetszenek!

    VálaszTörlés
  2. Ó, őket én is láttam, fotóztam. Szerintem szépek, hangulatosak, én mindig ilyen babákra vágytam. Nézz el a fehérvári babamúzeumba is! Nekem a kaucsuk és műanyagbabák idegenek, bár a mi gyermekkorunkban ezekkel játszottunk. Viszont, ha babát kerestem ezeket soha nem tudtam megvenni, valahogy nem, sehogy sem. Inkább a porcelánokat, csak azokat meg kicsit "eltömegáruzták": ragasztottak varrás helyett, tépőzárak stb. Ez kiábrándító, bár lehet kínai tömegáruk, amik igényesek nagyon drágák.

    VálaszTörlés
  3. Holdgyöngy! Köszönöm a tippet! Igen, nekünk is volt szép porcelán babánk - amíg el nem tört a lába... (ráadásul én voltam: én, hülye azt játszottam vele a kétéves lányom kedvéért, hogy táncol, és... összeüti a bokáját)

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Házkeresés és -vétel: az úgy volt, hogy... II. rész

Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk. Folytatás.





A Másik
A miénk.
Lassan egy éve, hogy csalódottan értünk haza életünk első háznéző túrájáról: elvitték a kiszemelt csodát (sőt, azt is sejtettük, hogy nem igazán értő kezekbe került).


Másnap, a szülinapomon, huszonnégy órán át esett az eső. Az abszolút lúzerhangulatom tovább fokozta, hogy ki kellett pakolni a rohadt cuccokat a rohadt kocsiból, de, nem túlzok, olyan idő volt, hogy ez szinte lehetetlenül veszélyes volt.


Mégsem kipakolás közben csúsztam el, hanem a fürdőkádból kiszállva. 
Nem írom le részletesen, milyen forgatókönyvek peregtek le bennem (én itt, meztelenül, mondjuk, könyökzúzódással és kificamodott térddel, a telefonom húsz méterre, a szomszédban vésővel dolgozó munkások nem hallanák meg, ha segítséget kérnék, de így hogyan és minek is kérnék, mekkora égés lenne stb.).
Végül kikászálódtam az előszobán át, felöltöztem, megúsztam a dolgot, de emlékszem az érzésre: oké, akkor innen csak előre és felfelé lehet menni, ennél…

Túlvásárlások(k)

"Nem azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert az otthonunkban zsúfolt 
szekrényeket és fiókokat akarunk látni; 
az ok mélyebben húzódik. 
Azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert elégedetlenek vagyunk azzal, 
amerre az életünk tart."  

(Joshua Becker)

Az egyik korábbi bejegyzésben megígértem, hogy írok a külön bejáratú, mára remélhetőleg megszelídített és kordában tartott shopping-dependenciámról. Belemenős-terápiás blogposzt következik. Előre szólok: nem mindenhol lesz szép. Szabad hozzá zenét hallgatni

Úgy kezdődött, hogy pár évvel ezelőtt, egy reklám hatására a kőkeményen célcsoport-tagnak (6-12 év) számító lányomnak vettem egy csomó mindent nagyon akciósan, of course. Mindig online, előre örülve annak, hogy milyen szép lesz a cuccokban.
És, láss csodát, tényleg extracsinos volt mindben.
Azután megvolt az ideológia, hogy miért kell a kisbabakorban lévő fiamnak is rendelnem ruhákat: hogy ne kelljen fizikailag bevásárlókörutakra mennünk, mert így sokkal kényelmesebb. Ez az egyik ha…

Piszkos kis titok

A héten lenyomtunk egy jó intenzív napot a Háznál: három különböző csapat jött felmérni a lehetséges munkákat.* Közben legfeljebb plusz öt fok volt, és hát, nagyjából öt órát töltöttünk kint, a szabadban. Nem nagyon tudtam a végén a szétfagyott ujjaimmal elfordítani a lakatban a kulcsot - de azért: helló, tavasz! 

Az első szakember viszont felfedezett egy hibát, és nekem attól kezdve állati jó kedvem lett. De miért? Imádom, amikor rájövök valamilyen turpisságra. Persze, jobb lett volna ezt is már a megvétel előtt tudni, de annyira röhejes, hogy az eladók megpróbáltak eltitkolni előlünk valamit, aminek előbb-utóbb ki kellett derülnie. 
Szóval, van a Vitorlás szobánk, és az nem akkora, amekkorának látszik.
Hanem nagyobb.
Ööööö.
A lézeres falméréskor ugyanis kiderült, hogy le van falazva egy része. Éreztem én, amikor gondolatban berendeztem a teret, hogy valahogy nem odáig tart, ameddig kellene - a WC-hez vezető folyosó hossza alapján.
Mi úgy tudtuk, hogy az északi fal a hideg ellen "…