Ugrás a fő tartalomra

"Először gyűjtesz, aztán apránként elhagyod…” - II. rész

    Folytassuk a balatoni ház legendákban és tanulságokban bővelkedő történetét. A karácsonyi készülődés közben jó hóval borított kert, kályhában ropogó tűz fotóit nézegetni... (A cikk első részét itt találod.) Aktuális: a blog őszi-téli játékdömpingjének utolsó felvonásához érkeztünk el: amint 2500-an leszünk a Facebookon, indul a verseny a külföldi lakberendezési magazinokért! És van még két meglepetésem: az első a jobb oldalsávban látható profilkép, a másik - az titkos. A magazinos játék utánra tartogatom...


4. Autodidakta, a hobbiját magas színvonalon űző lakberendező. István kiváló érzékkel válogatta össze a kővágóörsi házból és a gyűjteményéből az ideillő darabokat. A külső szemlélő számára az is megnyugtató, hogy a konyha modern és világos; a kis, osztott ablakok, a gerendák és a százéves parasztbútorok alkotta miliőben nem árt, ha van valamiféle modern kikacsintás. Ebben a házban a konyha az egyik, a háló és a hozzá kapcsolódó fürdő a másik. Merész és öntörvényű ötlet a hálószoba és a fürdőszoba keleties hangolása – a házigazda pekingi útjainak tükrében azonban nem meglepő, hogy nem hagyományos parasztbútor, mosdótál és levendulacsokor került ide. Főként a téli időszakban mutatkozik meg az enteriőr költőisége.
 

5. Ezermester, aki konyhabútort épített, tetőteret szigetelt, falat erősített, de leginkább embert próbálónak azt az egy hónapnál hosszabb időszakot nevezi, amikor a mészréteg alatt mindenhová felkent zöld olajfestéket hámozta le a ház belső falfelületeiről.
A százötven évesnél is régebbi ház helyiségei között nem volt átjárás; a ház előtt és mögött ősrégi, mára kikopott szőlőtőkék utaltak az épület eredeti funkciójára. A középső traktusban volt a pincelejáró, amelybe éppen befért egy hordó, a jobb szárny alatt pedig maga a pince húzódott meg, amelyhez borzongató történetek kötődnek: a legenda szerint az eredeti tulajdonosoknak hét gyermekük volt, akik közül hat egymás után, sorjában a pincében lelte halálát „mustmérgezés” okán. A hetedik? Nos, a hetedik úgy döntött, eladja a házat.



6. Családapa és főszakács. A házaspár a főváros egyik nyüzsgő, ha nem a legnyüzsgőbb belső kerületéből költözött le néhány évvel ezelőtt, hogy nyugdíjas éveit a Balatonnál töltse. Az egykor hétvégi házként funkcionáló épület mára mind a négy évszakban használható családi bázissá vált; a szülők az év túlnyomó részét itt töltik, felnőtt gyerekeik – szám szerint három – és unokáik – a dolgok jelenlegi állása szerint négy – rendszeresen érkeznek ide pihenni, a fedett teraszon sütkérezni, jó időben gulyást/lecsót főzni; utóbbinál a pontos összetevőknél jóval lényegesebb szempont, hogy szabadtéri és bográcsos legyen. 

Jó együtt lenni az ó és az új, a népi és az urbánus, a naiv és az ultramodern digital art találkozásánál.





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…