Ugrás a fő tartalomra

„Először gyűjtesz, aztán apránként elhagyod…” - I. rész

      Fekete tea mézzel, sonkás-sajtos-majonézes-jégsalátás szendvics és pár óra teljes, kiharcolt magány, amikor nem válaszolok a család "hol van a...?"-jellegű kérdéseire: ilyen körülmények között készült a cikkem, több látogatás és beszélgetés után, meglepően gyorsan. Pályázni mindig izgalmas, pláne, ha az ember a leadási határidő napjára időzíti az írást... Az alábbiakban azt a további képekkel bővített balatoni házbemutatót olvashatjátok, amellyel a Vidéki Élet magazin cikkíró pályázatán első helyezést értem el.


Pistinek és Csininek szeretettel

Horkay István festőművész és orvos felesége három évtizeddel ezelőtt vásárolta meg az autentikus Balaton-felvidéki vincellérházat, amely alapos felújításra és újragondolásra szorult. Az eredmény magáért beszél: letisztult, kimunkált és bölcs. Mint egy közmondás.


Mutasd a házad, megmondom, ki vagy! – avagy a házigazda hat szerepben

1. Alkotó művész, akinek műhelyre és kiállítóteremre van szüksége. Olyannyira, hogy a ház egyik helyisége – a volt istálló – mára egyszerre dolgozó- és tévészoba lett, amelyben a főként digitális művészettel foglalkozó művész modern vászna, a számítógép-monitor jól megfér saját korábbi, vászonalapú alkotásaival és a különböző szerzeményeiből – figurákból, ikonokból – épített installációkkal. Magasságával, szép gerendáival, szellősségével kiérdemli a háziak által használt nagyterem nevet.




2. Szenvedélyes gyűjtő. A Ferenc József-korabeli bútorok és csészék, magyarországi és lengyelországi utazások alatt gyűjtött relikviák békebeli, monarchikus hangulatot árasztanak. Az évek során annyi változott, hogy a kollekciót szortírozták, megrostálták. István szavai szerint: először megszállottan gyűjtesz, aztán egy részét elhagyod… A kényes egyensúly nem billen ki: míg a házaspár budapesti lakására polgári stílus jellemző, a balatoni házban megmaradt a parasztbútor-berendezés, egyfajta modern és keleties csavarral. A Zakopane környéki hegyi emberek naiv szentszobrait – stílszerű fordulattal élve – a Jóisten is ide teremtette.



3. Rendszerető ember. A nyers fáig visszamaratott ablakpárkányokon függöny nincs, kívül kakasszobor és kaspó, belül apró műtárgyak, az amerikai utakra emlékeztető Miki-egér – és pozsgás növények ellenben vannak. A konyhában patikatisztaság. A pulton a helyi termelőktől vásárolt, zöldfűszeres kecskesajt kerek tömbje pihen. Felsőszekrények nincsenek, az öntöttvas edények használati tárgyaktól szokatlan szépségű kompozícót alkotnak. A hajópadló puritán melegsége megdöbbentő és magától értetődő egyszerre. Az ember megérti, mit jelent a kifejezés: selyemfényű lakk. Rend van és csend van. Nincsenek fölösleges körök.


(A cikk holnap folytatódik.)




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má