Ugrás a fő tartalomra

Karácsonyi készülődés

Hű leszek magamhoz: készülődés mindent fel kell használni-módon - egy kis zenei élménnyel. Ami, elárulom, nem a Diótörő lesz. (Nem mintha baj lenne vele.) Hanem egy meglepő és tanulságos eset.


Hogy vagytok a hóban? Én most fáradtan, de jókedvűen, mert reggel erőt vettem magamon, és elmentem a Tesco-ba két műanyag szánkóért (közben szólt az autóban a Let It Snow...). Már fel is avattuk őket. A legjobb az volt, hogy a karácsonyfa alá kerülő játékokat is meg tudtam venni. Mivel abszolút nem vagyok képben az akciókat illetően, kellemes meglepetésként ért, hogy ezen a hétvégén éppen 30% kedvezmény van a játékokra (azokra is, amelyek már le voltak árazva, ami azért eléggé kihagyhatatlan).

Kevertem saját mézeskalácsfűszert. Még a mi lazán felszerelt fűszerpolcunkon is volt - csúnya zacskókban - fahéj, szegfűszeg, gyömbér, kardamom és szerecsendió: jó sok lett.


A koszorúk közül az egyik egy sálból, a másik egy pulóverből készült.

A pirosnak az a további különlegessége, hogy a manót az egyik legjobb barátnőmtől kaptam sok évvel ezelőtt (emlékszel még, Julcsi? :)), a kék-fehérnek pedig az, hogy a koszorút Anyukám varrta, és naturalmente által a blog egyik régebbi játéka mellé készített hóangyal van a közepén.


A diótörőket a zöld kivételével (ő a Flying Tigerből származik) az aliexpressről vettem tavaly; nem egy regimentet egyébként, hanem hármat. Nem szoktam visszajelzést küldeni, ebben az esetben viszont odaírtam, hogy "super beautiful", mire a postás pár hét múlva újra megjelent egy ugyanolyan grátisz szettel; nagyon vigyorogtam már akkor, amikor megláttam a dobozt. Most van három pár, szuperbjútiful egypetéjű ikerkatona. 

Voltunk karácsonyi díszeket is készíteni: papírcsíkokból jancsiszögekkel, ami azért volt király, mert ezt még én is meg tudtam csinálni az alapanyagokat is kaptuk, takarítani sem nekünk kellett (amíg ezt a bejegyzést írom, H. éppen ragasztópisztollyal készít macskaalagutat a konyhában; nem is akarok róla többet beszélni), csak belehelyezkedni a hangulatba.

van ott egy rózsaszínű fonalflamingó is

Kis kitérő a sznobizmusról:

Voltunk a Müpa-sátorban Szőke Nikoletta-Radics Gigi-koncerten. 

A háttérről azt kell tudni, hogy pár évvel ezelőtt a Black Friday-akció keretében megvettem egy Radics Gigi-lemezt (valami rémlett a tévéből, hogy egy percre hallottam, és jó hangja van) 199.- forintért, és idén nyáron előkerült az autóban. Óriási szemforgatások közepette hallgattam végig a gyerekekkel, kb. a fejem a (műszer)falba verve, hogy atyaég, teljesen el vagyok szokva a dobgéptől meg a popzenének ettől a diszkós változatától, a béna kis tinédzserszövegekről nem is beszélve, és juj, de ciki. Akciós cédé. A gyerekek teljesen rákattantak, és századik hallgatásra már én is elkezdtem felfedezni azt a pár ügyes sort, amelyiktől elviselhetőbb lett, a hangja pedig tényleg nagyon jó (bár meggyőződésem, hogy a lemezen agyon van keverve - de miért?). 

Azért szeretjük, ha valaki tud énekelni.

Úgyhogy, mivel - a mi szempontunkból szerencsére - elmaradt a nagykoncertje az Arénában (nagyon nem volt kedvem ahhoz a zenéhez két órán át a nyakamban tartani E.-t), gyorsan vettem jegyet a kis rajongónak a Müpa-sátorban tartandó karácsonyi előadásra.

Így E. másfél órán keresztül az ölemben ült (combizmok...) - és még így is sokkal jobban éreztem magam, mint ő (bujkált benne egy újabb betegség), de azért neki is élmény volt.

Ahogy beléptünk, azonnal elkezdtek kétségeim lenni, hogy ez nekünk való lesz-e. Valahogy a közönség összetételéből azt a következtetést vontam le, hogy itt valami slágeres-swinges-popos-művházas hangulatú karácsonyozás lesz, idióta dallamokkal és táncikolással, hakni-jelleggel. 

Nem tudom, ki vagyok én: szociológus, kulturális attasé vagy mi?!

Ehhez képest mindegyik mellettünk ülő ember végtelenül kedves és visszafogott volt. Igazi européer. Társadalmi osztálytól függetlenül. És értette a zenét. Én pedig kicsit elszégyelltem magam az úgy látszik, óhatatlanul meglévő, hülye előítéleteim és nagyképűségem miatt. 

A színpadra feljött egy prémium jazz-zenekar (Barcza Horváth József - nagybőgő és basszusgitár, Farkas Zsolt - zongora, Gyárfás Attila - dob), és hát, amit előadtak, az nagyon nem plastic pop vagy lebutított dzsessz volt. Mindezt zenészmanírok nélkül, ami külön felüdülést jelentett. Kb. az első hangtól kezdve nagyon jó kedvem lett.

Hogy megint jól választottam, jeee.

(Pedig teljesen amatőr vagyok.)

És százszor inkább ez a sátor, mint az Aréna.
Hogy mindegy, mi van a lábunk alatt ("kókuszhó" - E. szava a mesterséges reszelékre, amellyel a havat utánozzák). És tök mindegy, hogy műanyag széken kell ülni, cipőzsákkal a lábunkon. Mert mindannyian ezért jöttünk ide: jó zenét hallgatni.

Szőke Nikoletta és Radics Gigi pedig pontosan azt hozták, amit vártam: amerikai és magyar karácsonyi örökzöldeket, saját számokat, kis sztorikat, prémium jazz-(néhol soul-)hangzást. Látszott, hogy irtó komolyan veszik, a professzionális éneklés mellett ugyanakkor van idejük (és rutinjuk) arra, hogy kedvesek maradjanak. 

Gigi a Joy to the World gospel-változatával érte el a plafont, azt hiszem. De nehéz megmondani; annyira jó volt, hogy a szék lábát ki lehetett rúgni. (Azért is írtam meg, mert tegnap, ahogy rákattintottam az oldalára, láttam valamilyen X-faktoros kellemetlen történetet, és nagyon örülök, hogy efféle előítélet például nem volt bennünk.)

Az az egy kérésem lenne, hogy az ilyen kaliberű zenekarok ne bruttó másfél órát játsszanak, hanem minimum nettó kettőt. Fizetünk többet érte. 🤗😉

(A kedvükért kibírom azt az egészen botrányos, toi-toi vécés, ezer éve építkezési területté tett környezetet, amelybe a villamosról leszállva érkezik meg az ember, ha a Müpába igyekszik. Ad Európa.)

Persze, giccsesek ezek a számok, de éppen ezért még a fényfestés is tökéletesen a helyén volt. Ez az egész, kicsit kommersz atmoszféra ilyen.

Szőke Nikoletta nemcsak ezt az estét tette emlékezetessé, hanem másnap rátaláltam erre a kis kanapé sessionre is. (Sem Sting, sem az éneklés stílusa nem 100%.osan az, amit szeretek; vannak benne modorosságok, de miben/kiben nincsenek?)

Egyszóval: ne legyünk sznobok. A kedvenc területünkkel, hobbinkkal kapcsolatban sem ("majd én [előre] tudom, milyen a jó zene és milyen közönség dukál hozzá"). Inkább - ezt magamnak írom: - legyünk nagyon nyitottak. Ja, és csináljunk valamit (fele) olyan jól, mint ők.

we'll build a dream house of love, deer





Megjegyzések

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…