Solo sport (születésnapomra)

A hétvégén elmentem futni. Végre, egyedül.

Egyszerűen frenetikus, katartikus, elképesztő volt. Pedig az én sportom nagyon nem a futás (hanem a bringa és az úszás). Lehet, hogy ezért is sikerült így.

Biztosan az sem véletlen, hogy éppen most szántam rá magam, és éppen a gyerekkorom helyszínéhez nagyon közel. 

Egy illatos, madárhangokkal teli erdőben, fejben nagyon-nagyon nyugodtan, és közben a végletekig kihegyezett érzékekkel.

Amikor ütemre érkezik le a láb, és tudod, pulzusmérő nélkül is, hogy egyetlen mozdulat/hang elég ahhoz, hogy jöjjön a robbanás.

Találtam egy fantasztikus, jobb napokat látott házat. Szándékosan nem vittem telefont, ezért nem tudtam fényképezgetni - így még jobb volt az egész felfedezés.

És kösz, bal térdem, hogy nem fájdultál meg - ez, mondjuk, nagy mértékben hozzájárult az élményhez.

Kéthetente járunk erre a környékre: hogyan lehet, hogy eddig sosem indultam el? Miért gondoltam, hogy nekem állandóan a kertben kell ücsörögnöm? Miket erőltettem magamra?

És miért játszottam ezt a szerepet?

Rengeteg mindent megértettem az elmúlt tizenöt évből.

Tökéletes ajándék volt.