Ugrás a fő tartalomra

Solo sport (születésnapomra)

A hétvégén elmentem futni. Végre, egyedül.

Egyszerűen frenetikus, katartikus, elképesztő volt. Pedig az én sportom nagyon nem a futás (hanem a bringa és az úszás). Lehet, hogy ezért is sikerült így.

Biztosan az sem véletlen, hogy éppen most szántam rá magam, és éppen a gyerekkorom helyszínéhez nagyon közel. 

Egy illatos, madárhangokkal teli erdőben, fejben nagyon-nagyon nyugodtan, és közben a végletekig kihegyezett érzékekkel.

Amikor ütemre érkezik le a láb, és tudod, pulzusmérő nélkül is, hogy egyetlen mozdulat/hang elég ahhoz, hogy jöjjön a robbanás.

Találtam egy fantasztikus, jobb napokat látott házat. Szándékosan nem vittem telefont, ezért nem tudtam fényképezgetni - így még jobb volt az egész felfedezés.

És kösz, bal térdem, hogy nem fájdultál meg - ez, mondjuk, nagy mértékben hozzájárult az élményhez.

Kéthetente járunk erre a környékre: hogyan lehet, hogy eddig sosem indultam el? Miért gondoltam, hogy nekem állandóan a kertben kell ücsörögnöm? Miket erőltettem magamra?

És miért játszottam ezt a szerepet?

Rengeteg mindent megértettem az elmúlt tizenöt évből.

Tökéletes ajándék volt.






Megjegyzések

  1. Boldog szülinapot kívánok utólag is!!! (Picit lemaradtam az olvasással, pótolom ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, vic! Majd várom a véleményed sok témában.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Plátói szerelem I. (#házak)

Ha van valami, aminek feketeöves nagymestere, örökös világbajnoka vagyok, akkor ez az. Irtó jó szemem van ahhoz, hogy tizenkétezer-kilencszáznyolcvan ingatlanhirdetésből kiszúrjam azt az egy különleges házat, amelyikbe majd nagyon bele tudok szeretni. És amelynek a nem-birtoklása nagyon fog majd fájni. Lamentáló-retrospektív poszt, a végén pozitív perspektívával.

Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szenvedésteli periódusaim lesznek, furcsa is átélni őket nekem, aki életem összes traumája után egyféle nem voltam sosem: depressziós. Ez nem az, de hullámokban hasonló - és nagyon nem jó.
Ijesztő ennyire fixálódni valamire. 
És, basszus, az ember évekig tudja csinálni (per definitionem). 
Racionálisan tudja, hogy már nem kell neki és nem is lesz az övé, emocionálisan azonban még nem tudja lezárni.
Az összes platonikus érzelemmel kapcsolatban a leszokás rögös útján haladok; sokat segítenek a kávézáskor olvasott velős mondatok.
"Az idő értékes. Okosan pazarold."
Vegyük például azt a…

3+1 dolog, amiben megváltoztam

Pár évvel ezelőtt nagyon másmilyen volt a prioritáslistám. Sokféle, kissé szerteágazó hobbim és kényszeresbe hajló szokásom volt, amelyek örömöt is szereztek, de komoly áldozatokat is követeltek: például pénzt és helyet. Elég sok pénzt és nagyon sok helyet. Örülök annak, hogy múlt időben beszélhetek róluk. Pedig nem is volt igazi minimalista fordulat az életemben. Még. 
1. IKEA-mánia: 

Fogalmam sincs, mikor jártam ott utoljára. Évek óta nem tud lázba hozni, holott még a lakberendezés iránti érdeklődésem is az IKEA hazai megjelenésével függ össze. Besokalltam az egyre kelet-európaibb, egyre műanyagabb, egyre lehúzósabb stílustól, az ottani vásárlás és nézelődés szép lassan elvesztette számomra a kikapcsolódás-jellegét. Lettek konkurenciái is, de azokba az áruházakba sem nagyon járok. Ti szeretitek még?

2. Bútorhalmozás:

Fú, nagyon örülök, hogy ide eljutottam. Mondjuk, most, hogy írok róla, kicsit sajog még ennek a hobbimnak a helye, de jobb, hogy vége, illetve, hogy túl vagyok a túlkapás…

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…