Ugrás a fő tartalomra

Játszótéri közvéleménykutatás

Kos vagyok. Ennek nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget, de már az is vicces, hogy nem akkor születtem, amikorra a kiírt születési dátumom szólt - és Bika lettem volna -, hanem nekem muszáj volt ezt is türelmetlenül, hamarabb, gyorsabban csinálni. Két dolgot érdemes tudni rólam: nagyon kemény tudok lenni. És, ha valamit igazán akarok, azt elérem. (Még türelmesnek is tudok látszani a cél érdekében. :) )
(Ráday u.)
Az évek során sokat finomodtam, illetve voltak csalódások, traumák, fejjel a falnak menések, amik visszavetették azt a fene nagy öntudatomat és akaratomat, és van egy csomó - rengeteg - gátlás bennem, plusz nagyon sok hibát követtem el, de azért... mindez alapvetően nem változtatott meg.

A tavalyi házvásárlás a sok öröm mellett jól meg is gyötört; mondhatni, nem volt egy ego-trip. Írtam arról, hogy az első háznál (amelyikről a mai napig szoktam álmodni...) nem működött semmilyen taktika: sem a szép szó, sem az ajtóstul berontás, és végül másnak adták el. 

(Mondjuk, még most is eszembe jut néha, hogy mi lenne, ha az új tulajdonosok nem bírnának a házzal járó problémákkal, és úgy döntenének, hogy eladják a tavalyi áron [mert, ha drágábban próbálnák meg értékesíteni, elég sok illetéket kellene fizetniük a különbözet után], és akkor én valami csoda folytán azonnal meglátnám a hirdetést, és másnap jól megszabadítanám őket tőle, ne szenvedjenek tovább értelmetlenül.)

A második házat egy alapos szemle után megvettük, azaz le is foglalóztuk - éppen mostanában lesz egy éve annak, hogy megkaptuk a kulcsokat.


Euforikus élmény volt először belépni abba az ingatlanba, amelyért számtalan órán át bújtam az internetet. Szívmelengető volt a sok régi történet, amely hozzá kapcsolódott. Szinte szédítő volt az a tudat, hogy mennyi minden lehet belőle - ma is sokszor ebből merítek erőt, amikor nehezebb időszakok vannak. 

Aztán rájöttem két problémára: a zajra és a szúra. És akkor úgy éreztem, hogy szépíthetjük és magyarázhatjuk így meg úgy, de ezek nálam kizáró tényezők. Én vidéki csöndben akarok esztergált lábú asztalt festegetni a verandán. Iszonyúan elbizonytalanodtam.

A lelki segély pedig meglehetősen bizarr helyről érkezett: a játszótérről.

Van egy park, ahová tíz éve járunk, és egyre jobban kötődünk hozzá minden évben. A lányom random emberekkel pingpongozik és focizik, a fiam katasztrófavédelmi helyzeteket játszik el és bandázik, én pedig sok nagyon szimpatikus szülőt ismertem meg: olyanokat, akiknek, ha kell, lehet panaszkodni is, nem csak a fényes mázról áradozni.

Vannak olyan klasszikus témák, amelyek játszótérre valók (alvás/szobatisztaság/óvoda/testvérféltékenység) - hát, a "mit-csináljunk-a-kifizetett-foglalóval" és a "megvegyük-e félig hitelre a problematikus házat", illetve a "segít-e a vegyi fakezelés a szú-problémán" nem ezek közé tartozik, ennek ellenére mindenki nagyon segítőkész volt.

Az ügyvéd, a tanár, az építész, az edző, a nyaralótulajdonos egytől egyig - éppen azzal, hogy kicsit távolabbról tudta szemlélni a problémát - rengeteget segített, és nagyon jó tanácsokat adott. Azt nem állítom, hogy mindenben egyetértettek, de nekik, a játszótéri barátoknak köszönhető, hogy a megvétel felé billent a mérleg. És nem is bántuk meg eddig: a tavalyi kánikulában máris bizonyított a ház.

Úgyhogy, a kifejezést akár le is védethetjük: playground poll. 


(Spontán tízórai a játszótér melletti kisboltból. Az a barackos-túrós pite..) 

Megjegyzések

  1. Válaszok
    1. És szuper a nadrágod!

      Törlés
    2. Igen, te és D., az, hogy odafigyeltetek a gondjaimra - és a párhuzamos házkeresési történeteink... :) a virágos overálnak ez lesz a harmadik nyara ;)

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Házkeresés és -vétel: az úgy volt, hogy... II. rész

Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk. Folytatás.





A Másik
A miénk.
Lassan egy éve, hogy csalódottan értünk haza életünk első háznéző túrájáról: elvitték a kiszemelt csodát (sőt, azt is sejtettük, hogy nem igazán értő kezekbe került).


Másnap, a szülinapomon, huszonnégy órán át esett az eső. Az abszolút lúzerhangulatom tovább fokozta, hogy ki kellett pakolni a rohadt cuccokat a rohadt kocsiból, de, nem túlzok, olyan idő volt, hogy ez szinte lehetetlenül veszélyes volt.


Mégsem kipakolás közben csúsztam el, hanem a fürdőkádból kiszállva. 
Nem írom le részletesen, milyen forgatókönyvek peregtek le bennem (én itt, meztelenül, mondjuk, könyökzúzódással és kificamodott térddel, a telefonom húsz méterre, a szomszédban vésővel dolgozó munkások nem hallanák meg, ha segítséget kérnék, de így hogyan és minek is kérnék, mekkora égés lenne stb.).
Végül kikászálódtam az előszobán át, felöltöztem, megúsztam a dolgot, de emlékszem az érzésre: oké, akkor innen csak előre és felfelé lehet menni, ennél…

Piszkos kis titok

A héten lenyomtunk egy jó intenzív napot a Háznál: három különböző csapat jött felmérni a lehetséges munkákat.* Közben legfeljebb plusz öt fok volt, és hát, nagyjából öt órát töltöttünk kint, a szabadban. Nem nagyon tudtam a végén a szétfagyott ujjaimmal elfordítani a lakatban a kulcsot - de azért: helló, tavasz! 

Az első szakember viszont felfedezett egy hibát, és nekem attól kezdve állati jó kedvem lett. De miért? Imádom, amikor rájövök valamilyen turpisságra. Persze, jobb lett volna ezt is már a megvétel előtt tudni, de annyira röhejes, hogy az eladók megpróbáltak eltitkolni előlünk valamit, aminek előbb-utóbb ki kellett derülnie. 
Szóval, van a Vitorlás szobánk, és az nem akkora, amekkorának látszik.
Hanem nagyobb.
Ööööö.
A lézeres falméréskor ugyanis kiderült, hogy le van falazva egy része. Éreztem én, amikor gondolatban berendeztem a teret, hogy valahogy nem odáig tart, ameddig kellene - a WC-hez vezető folyosó hossza alapján.
Mi úgy tudtuk, hogy az északi fal a hideg ellen "…

Túlvásárlások(k)

"Nem azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert az otthonunkban zsúfolt 
szekrényeket és fiókokat akarunk látni; 
az ok mélyebben húzódik. 
Azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert elégedetlenek vagyunk azzal, 
amerre az életünk tart."  

(Joshua Becker)

Az egyik korábbi bejegyzésben megígértem, hogy írok a külön bejáratú, mára remélhetőleg megszelídített és kordában tartott shopping-dependenciámról. Belemenős-terápiás blogposzt következik. Előre szólok: nem mindenhol lesz szép. Szabad hozzá zenét hallgatni

Úgy kezdődött, hogy pár évvel ezelőtt, egy reklám hatására a kőkeményen célcsoport-tagnak (6-12 év) számító lányomnak vettem egy csomó mindent nagyon akciósan, of course. Mindig online, előre örülve annak, hogy milyen szép lesz a cuccokban.
És, láss csodát, tényleg extracsinos volt mindben.
Azután megvolt az ideológia, hogy miért kell a kisbabakorban lévő fiamnak is rendelnem ruhákat: hogy ne kelljen fizikailag bevásárlókörutakra mennünk, mert így sokkal kényelmesebb. Ez az egyik ha…