Ugrás a fő tartalomra

Ha újra csinálhatnám, megfontoltabb lennék-e?

Van ez a javíthatatlan romantikus hozzáállás, ami rám, be kell látnom, nagyon is jellemző. Zenékkel, emberekkel, hobbikkal, sőt, szövegekkel is tudok szenvedélyes viszonyba kerülni. Nyilván ingatlanvásárláskor sem tudtam kibújni a bőrömből. Hogy miben manifesztálódik ez a személyiségtípus? Hozok rá példákat.



Melegséggel töltött el a gondolat, hogy a hét éve lakatlan ház postaládájába befészkeltek a cinkék. Értitek: nem azt vettem észre, hogy full rozsdás, és majd venni kell egy postaládát is, hanem  kvázi pótolhatatlan kincsként tekintek rá.


A dzsumbuj kertet gyönyörűen elvadultnak láttam. (Azután, persze, az első s.k. mogyoróirtásnál ez megváltozott.)

A házvétel biznisz, nem road movie.

Előttem mégis az a jelenet pereg le sokadszor, ahogyan robogunk a kis kocsinkban az úton, funky zenét hallgatunk, süt a nap, megpillantjuk a csillámló tavat... Mondhatni, Stevie Wonder és a Jackson5 elvette az eszem.


El kell dönteni, hogy a szívünk vagy az eszünk fog diktálni. Szerencsés esetben egyensúlyban lesz a kettő. Én abban bízom, hogy a kritériumaink listája megóvott attól, hogy nekünk nem való ingatlant vásároljunk. Sőt.

Mi is történt a mi esetünkben?

Egy darab potenciális házat megnézve el is döntöttük, hogy jó lesz.

Ezen többen megütköztek, és értem, hogy miért. Ugyanakkor a mi családunkat jól ismerem (a.k.a. én ismerem a legjobban), és van egy olyan érzésem, hogy ebből nem lett volna saját ház, ha folytatjuk. Belefutottunk volna a nyári időszakba, a negyven fokban mindenki belefáradt volna az utazásba, jobban átgondoltuk volna a pénzügyi részét, maradtunk volna annál, amit eddig is csináltunk (vendégházak időnkénti bérlése) és hagytuk volna veszni ezt az álmot.

Szerződéskötéskor foglalót fizettünk és nem előleget, aztán két hónapon át stresszeltünk azon, hogy az időközben felmerült kétségeink miatt hagyjuk-e veszni az összeget, vagy ugorjunk bele a számunkra anyagilag éppen, hogy vállalható házvásárlásba.

(Javítsatok ki, ha nem így van, de úgy tudom, komoly vételi szándékot a foglaló jelez, az előleg ma már igen ritka. Utóbbit nem fogadják el az eladók, mert nem védi őket a vevő visszalépése esetén.)

Okosan csináltuk, hogy az alacsony költségvetésünkkel, kevés időnkkel és a háztűznézésért kevésbé lelkes gyerekekkel (understatement...) nem tartottunk komoly országjáró túrát.

Az is nagyon jó ötlet volt, hogy nyárra meglett a ház (június első napjaiban már csobbantak is a gyerekek a Balatonban, milyen csodálatos volt!), és végül is lakható állapotban találtunk rá (legalább volt/van idő arra, hogy az ordas falhibákat nézegetve fantáziáljunk nagy, egybefüggő, sima, fehér felületekről, ahh).

Összefoglalva: magunkra alkalmaztam az angol mondást, miszerint

"It doesn't get much better than this."

Azaz: nekünk, itt és most ez a lehető legjobb ház a világon.






Megjegyzések

  1. A fotókat elnézve szerintem sose bánd, ha ti küzdetek meg dolgokért a munka gyümölcse is édesebb lesz pl.a kertben a bokrok írtása, munka, de nagy kaland is.Úgy lejön a fotókról, mennyire a tiétek, s mennyire szeretitek.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönjük, Holdgyöngy. Egyébként főleg ősszel éreztem az egész napos kerti munka után, hogy iszonyú fáradt vagyok, de valahogy - ez biztosan nem szakszerű így - oxigénnel töltődtek fel a sejtjeim.

      Törlés
  2. Cinkék a postaládában :).Nálunk a villanyóra szekrénykéjébe fészkeltek be,ami a bejárati ajtó mellett a falba volt építve.Mondanom sem kell,hogy felújításkor maradt,persze eredeti funkciója már rég kilőve,de cinkegenerációk nőnek fel benne évről évre.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Milyen okos kis madarak; megtalálják a saját lakásukat a mi építményeinken belül.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má