Ugrás a fő tartalomra

Hová tűntem?

Hú, de nehéz ezt a bejegyzést megírni. 

A blog egy kis, saját világ: 2010-ben és 2014-ben is (ahogy minden egyes évben közötte, utána) megvolt az öröme az ide való elvonulásnak. Rengeteg olyan pillanat adódott, amikor iszonyúan élveztem, hogy a magán-univerzumom mennyi új ismeretséget és élményt ad.

Kiégettség-érzetem nem igazán volt, inkább úgy fogalmaznék: szüneteket kellett néha tartanom.

nyári születésnap a verandán


2017-ben nagy tervekkel tértem vissza: vettünk egy házat, ami erősen a "felújítandó" kategóriába tartozik. Láttam magam előtt, hogy éppen az fog segíteni az építkezés szenvedései közepette, hogy ide megírhatok mindent.

konyhai kilátás


Aztán, éppen ősszel, amikor be akartam indítani a gépezetet, nem jó dolgok történtek. És mivel ez a blog sosem rólam szólt, annyit mondhatok, hogy majd, egyszer visszatérhetünk rájuk kicsit konkrétabban.  

Azért, ahogyan azt nyilván észre is vettétek, rögtön jött az írásblokk.

régi fogmosópohár-tartók és poszter az alixpressről: ezeket már oda szereztem


Olvastam időközben sokféle ember magánblogját, rengeteget tanultam-elemeztem, és állatira vágytam arra, hogy írhassak.

Most itt vannak a vázlatok és az új ötleteim. 

Visszajöttem és maradok.

vegyes cucc a vízparti hangulathoz


A blog - és a HÁZ - pedig lépésről lépésre megújul. Tartsatok velem!  

lélekszimbólum whatsoever





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…