Ugrás a fő tartalomra

Házkeresés és -vétel: az úgy volt, hogy... II. rész

Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk. Folytatás.





A Másik

A miénk.

Lassan egy éve, hogy csalódottan értünk haza életünk első háznéző túrájáról: elvitték a kiszemelt csodát (sőt, azt is sejtettük, hogy nem igazán értő kezekbe került).


Másnap, a szülinapomon, huszonnégy órán át esett az eső. Az abszolút lúzerhangulatom tovább fokozta, hogy ki kellett pakolni a rohadt cuccokat a rohadt kocsiból, de, nem túlzok, olyan idő volt, hogy ez szinte lehetetlenül veszélyes volt.


Mégsem kipakolás közben csúsztam el, hanem a fürdőkádból kiszállva. 

Nem írom le részletesen, milyen forgatókönyvek peregtek le bennem (én itt, meztelenül, mondjuk, könyökzúzódással és kificamodott térddel, a telefonom húsz méterre, a szomszédban vésővel dolgozó munkások nem hallanák meg, ha segítséget kérnék, de így hogyan és minek is kérnék, mekkora égés lenne stb.).

Végül kikászálódtam az előszobán át, felöltöztem, megúsztam a dolgot, de emlékszem az érzésre: oké, akkor innen csak előre és felfelé lehet menni, ennél már nincs lejjebb. Emlékszem az elszántságra. Csak tudnám, hogy miért kell ehhez előbb pofára esni. 

Innentől kezdve kb. egy hónapon át néztem az ingatlanhirdetéseket minden nap x alkalommal. Néha éreztem, hogy nem megy, mégis, annál jobban túltolom, rágörcsölök. Ugyanis, valljuk be, mi azért nem engedhettük meg magunknak igazán, hogy legyen egy plusz tulajdonunk.* Tehát nagyon (NAGYON) alacsony árkategóriában nézhettem csak hirdetéseket, a többi egyedül szívfájdításra lett volna jó. (Azért néha, fegyelmezetlenül azt is csináltam ám. :-) )

Mutatok néhányat az akkor elmentésre érdemesnek ítélt képek közül. Ezek a házak, amikor utólag megmutattam őket, anyukámat például teljesen elrettentették, pedig én ma is mindegyikben látok lehetőséget. Egyikhez sem mentünk el végül (és vicces módon még ezek között is akad, amelyik bőven a büdzsénk felett volt), de remélem, klassz új gazdáik vannak. 











És akkor, egy hónapnyi keresés után meglett Ő.


A Jófogás ingatlanhirdetései között találtam, éppen akkor, amikor a "legfrissebb" szempont szerint rendeztem a találatokat. Rafináltan nem adtak meg árat (!), de telefonon mondtak rá egyet, ami esetünkben az abszolút plafon + kb. 1 millió forint volt.

Pénteken felhívtam a tulajdonost, vasárnap elmentünk megnézni, megállapodtunk az árban (nagyjából azt a pluszmilliót sikerült lealkudni), egy hétre rá pedig lefoglalóztuk a házat. Ettől a naptól kezdve használatba is vehettük, ami 

a) nagyon kedves dolog;
b) nagyon jó trükk,

mert mire felmerült a Komoly Kétség (később részletesen írok róla), addigra sikerült megszeretnünk annyira a házat, hogy meg is vettük. Ez ilyen érdekes pszichés jelenség: az idegesítő dolgok ellenére nem akartuk elveszíteni azt a sok élményt, amit adhat. 

A megtekintéskor nem voltam annyira elájulva tőle, mint az Egyiktől, de rengeteg dolog nagyon tetszett benne, és addigra már elültettük a bogarat a saját fülünkbe, hogy nekünk kell egy saját.

Ez volt a vallomásos jellegű bejegyzés; a következő posztban arról írok, hogy végül konkrétan mi alapján és hogyan választottuk ki a házat, szerintem mit csináltunk okosan, mit nem, és tippeket adok arra vonatkozóan, hogy mire érdemes figyelni.

*A blog egyik új rovata éppen erről fog szólni: akkor miért kellett? Hogyan lehet kigazdálkodni?




Megjegyzések

  1. Tetszenek a házról eddig feltett képek, kíváncsian várom az enteriőrt is :) és főleg a posztokat a felújítási folyamatokról. ahogy a fb-on is írtam az előző bejegyzésedhez, mi is pont itt tartunk: erősen felújítandó ház, egyelőre egy helyben toporgás, de elvileg (elvileg!) jövő héten már elkezdődik valami.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zsuzsi, most még olyan belülről, hogy el fogsz ájulni. És nem a gyönyörűségtől. De meg fogom mutatni így is. :-) Drukkolok nektek, és hasznos ötleteket fogok hozni!

      Törlés
    2. A miénknél nem lehet rosszabb :P

      Törlés
  2. Ne keseredj el, kertes blog írója vett így kerte(sháza)t, mert bár tisztában voltak a felmerülő gondokkal, nekik éppen az kellett. Én azt tanultam meg, hogy van annyi pénzed, hogy megveheted ami az álmod, ha nem, meg kell alkulni. Kérdés az, hogy mennyit. Azért a "szerelem" lényeges. Mi is így voltunk, aztán később kiderült mennyire belenyúltunk olyan szemponttal, amire azelőtt rá sem gondoltunk. Várom az újabb bejegyzéseidet, izgalommal.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Holdgyöngy, rátapintottál a lényegre. Bennünk is van egyfajta determinizmus: hogy a sok filter után miért ez a ház maradt fenn a rostán.

      Törlés
  3. Lehet, h elfogult vagyok már, de a Választott messze szebb, mint a többi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sokat számít, hogy te is így látod! Fontos volt, hogy ne csak praktikusan feleljen meg, hanem autentikus és esztétikus is legyen.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Saját kútfő (1. rész)

Megvettük a házat másfél évvel ezelőtt, és annyira naivan bólintottunk egy csomó hiányosságára, hogy ma már csak mosolyogni tudok rajta. Derékmagasságig vizesedik a fal? Semmi gond, majd ezzel kezdjük! Lóg a nyári konyha ajtaja a zsanérról? Hát, igen, érthető, nem mai csirke már. Nincs teteje a kútnak? Persze, azt sem fogjuk így hagyni. 

Hogy is hagynánk így.
Ez a csillogó szemű, felújításra kiéhezett, elhamarkodottan sokat vállaló hozzáállásom - a korlátozott anyagi lehetőségekkel párosítva - azóta sok fejtörést okozott saját magamnak, de szerencsére, a kút még a könnyebben teljesíthető feladatok közé tartozott. És már nagyon bökte a szemem a téglákkal lenyomott, ferdén odacseszett ráhelyezett paladarab is.
"Csak" anyag kellett hozzá - és ember. 
Mondom, naïveté...
Volt terv a fejemben, le is rajzoltam filccel, khm, perspektivikusan, egy darab papírra, aztán finomítottam rajta, győzködtem a kiszemelt embert, hogy menni fog ez neki, a gyerekeket pedig minden sétánál figyelmez…

Hidegburkolat: a győztesek I.

Vettem a bátorságot: a házban egyik este a telefon kijelzőjén látható kép alapján választottam ki a fürdőkbe kerülő padlólapok közül a két befutót úgy, hogy nem láttam őket bemutatóteremben. Merész, majdhogynem vakmerő módszer, ugye? 

Csak saját felelősségre szabad ilyet csinálni! 
Nem nagyon okos dolog akkora horderejű döntést, mint amilyen az éveken át nézendő hidegburkolatok kiválasztása, online meghozni, de az a helyzet, hogy az előző burkolatos bejegyzésekben (1. rész & 2. rész) taglalt, bemutatótermekben gyűjtött inspirációkat így absztraháltam (vagy mi), a rendelési idők miatt ki akartam mondani az utolsó szót és hát, állati jó szemem van. Nem bántam meg a választásaim, sőt. 
Tudtam, hogy szofisztikált, időtálló, nem vibráló, nem túlzottan markáns vagy túl divatos mintájú, alapszínüket tekintve mindenképpen világos lapokat akarok (a fő fürdőszoba eléggé sötét), ha lehet, kis csavarral, mert a visszafogottan vízparti stílusú nyaralóba ez belefér. Így lett egy pici poén is, és…