Ugrás a fő tartalomra

Házkeresés és -vétel: az úgy volt, hogy... II. rész

Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk. Folytatás.





A Másik

A miénk.

Lassan egy éve, hogy csalódottan értünk haza életünk első háznéző túrájáról: elvitték a kiszemelt csodát (sőt, azt is sejtettük, hogy nem igazán értő kezekbe került).


Másnap, a szülinapomon, huszonnégy órán át esett az eső. Az abszolút lúzerhangulatom tovább fokozta, hogy ki kellett pakolni a rohadt cuccokat a rohadt kocsiból, de, nem túlzok, olyan idő volt, hogy ez szinte lehetetlenül veszélyes volt.


Mégsem kipakolás közben csúsztam el, hanem a fürdőkádból kiszállva. 

Nem írom le részletesen, milyen forgatókönyvek peregtek le bennem (én itt, meztelenül, mondjuk, könyökzúzódással és kificamodott térddel, a telefonom húsz méterre, a szomszédban vésővel dolgozó munkások nem hallanák meg, ha segítséget kérnék, de így hogyan és minek is kérnék, mekkora égés lenne stb.).

Végül kikászálódtam az előszobán át, felöltöztem, megúsztam a dolgot, de emlékszem az érzésre: oké, akkor innen csak előre és felfelé lehet menni, ennél már nincs lejjebb. Emlékszem az elszántságra. Csak tudnám, hogy miért kell ehhez előbb pofára esni. 

Innentől kezdve kb. egy hónapon át néztem az ingatlanhirdetéseket minden nap x alkalommal. Néha éreztem, hogy nem megy, mégis, annál jobban túltolom, rágörcsölök. Ugyanis, valljuk be, mi azért nem engedhettük meg magunknak igazán, hogy legyen egy plusz tulajdonunk.* Tehát nagyon (NAGYON) alacsony árkategóriában nézhettem csak hirdetéseket, a többi egyedül szívfájdításra lett volna jó. (Azért néha, fegyelmezetlenül azt is csináltam ám. :-) )

Mutatok néhányat az akkor elmentésre érdemesnek ítélt képek közül. Ezek a házak, amikor utólag megmutattam őket, anyukámat például teljesen elrettentették, pedig én ma is mindegyikben látok lehetőséget. Egyikhez sem mentünk el végül (és vicces módon még ezek között is akad, amelyik bőven a büdzsénk felett volt), de remélem, klassz új gazdáik vannak. 











És akkor, egy hónapnyi keresés után meglett Ő.


A Jófogás ingatlanhirdetései között találtam, éppen akkor, amikor a "legfrissebb" szempont szerint rendeztem a találatokat. Rafináltan nem adtak meg árat (!), de telefonon mondtak rá egyet, ami esetünkben az abszolút plafon + kb. 1 millió forint volt.

Pénteken felhívtam a tulajdonost, vasárnap elmentünk megnézni, megállapodtunk az árban (nagyjából azt a pluszmilliót sikerült lealkudni), egy hétre rá pedig lefoglalóztuk a házat. Ettől a naptól kezdve használatba is vehettük, ami 

a) nagyon kedves dolog;
b) nagyon jó trükk,

mert mire felmerült a Komoly Kétség (később részletesen írok róla), addigra sikerült megszeretnünk annyira a házat, hogy meg is vettük. Ez ilyen érdekes pszichés jelenség: az idegesítő dolgok ellenére nem akartuk elveszíteni azt a sok élményt, amit adhat. 

A megtekintéskor nem voltam annyira elájulva tőle, mint az Egyiktől, de rengeteg dolog nagyon tetszett benne, és addigra már elültettük a bogarat a saját fülünkbe, hogy nekünk kell egy saját.

Ez volt a vallomásos jellegű bejegyzés; a következő posztban arról írok, hogy végül konkrétan mi alapján és hogyan választottuk ki a házat, szerintem mit csináltunk okosan, mit nem, és tippeket adok arra vonatkozóan, hogy mire érdemes figyelni.

*A blog egyik új rovata éppen erről fog szólni: akkor miért kellett? Hogyan lehet kigazdálkodni?




Megjegyzések

  1. Tetszenek a házról eddig feltett képek, kíváncsian várom az enteriőrt is :) és főleg a posztokat a felújítási folyamatokról. ahogy a fb-on is írtam az előző bejegyzésedhez, mi is pont itt tartunk: erősen felújítandó ház, egyelőre egy helyben toporgás, de elvileg (elvileg!) jövő héten már elkezdődik valami.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Zsuzsi, most még olyan belülről, hogy el fogsz ájulni. És nem a gyönyörűségtől. De meg fogom mutatni így is. :-) Drukkolok nektek, és hasznos ötleteket fogok hozni!

      Törlés
    2. A miénknél nem lehet rosszabb :P

      Törlés
  2. Ne keseredj el, kertes blog írója vett így kerte(sháza)t, mert bár tisztában voltak a felmerülő gondokkal, nekik éppen az kellett. Én azt tanultam meg, hogy van annyi pénzed, hogy megveheted ami az álmod, ha nem, meg kell alkulni. Kérdés az, hogy mennyit. Azért a "szerelem" lényeges. Mi is így voltunk, aztán később kiderült mennyire belenyúltunk olyan szemponttal, amire azelőtt rá sem gondoltunk. Várom az újabb bejegyzéseidet, izgalommal.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Holdgyöngy, rátapintottál a lényegre. Bennünk is van egyfajta determinizmus: hogy a sok filter után miért ez a ház maradt fenn a rostán.

      Törlés
  3. Lehet, h elfogult vagyok már, de a Választott messze szebb, mint a többi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon sokat számít, hogy te is így látod! Fontos volt, hogy ne csak praktikusan feleljen meg, hanem autentikus és esztétikus is legyen.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Túlvásárlások(k)

"Nem azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert az otthonunkban zsúfolt 
szekrényeket és fiókokat akarunk látni; 
az ok mélyebben húzódik. 
Azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert elégedetlenek vagyunk azzal, 
amerre az életünk tart."  

(Joshua Becker)

Az egyik korábbi bejegyzésben megígértem, hogy írok a külön bejáratú, mára remélhetőleg megszelídített és kordában tartott shopping-dependenciámról. Belemenős-terápiás blogposzt következik. Előre szólok: nem mindenhol lesz szép. Szabad hozzá zenét hallgatni

Úgy kezdődött, hogy pár évvel ezelőtt, egy reklám hatására a kőkeményen célcsoport-tagnak (6-12 év) számító lányomnak vettem egy csomó mindent nagyon akciósan, of course. Mindig online, előre örülve annak, hogy milyen szép lesz a cuccokban.
És, láss csodát, tényleg extracsinos volt mindben.
Azután megvolt az ideológia, hogy miért kell a kisbabakorban lévő fiamnak is rendelnem ruhákat: hogy ne kelljen fizikailag bevásárlókörutakra mennünk, mert így sokkal kényelmesebb. Ez az egyik ha…

Piszkos kis titok

A héten lenyomtunk egy jó intenzív napot a Háznál: három különböző csapat jött felmérni a lehetséges munkákat.* Közben legfeljebb plusz öt fok volt, és hát, nagyjából öt órát töltöttünk kint, a szabadban. Nem nagyon tudtam a végén a szétfagyott ujjaimmal elfordítani a lakatban a kulcsot - de azért: helló, tavasz! 

Az első szakember viszont felfedezett egy hibát, és nekem attól kezdve állati jó kedvem lett. De miért? Imádom, amikor rájövök valamilyen turpisságra. Persze, jobb lett volna ezt is már a megvétel előtt tudni, de annyira röhejes, hogy az eladók megpróbáltak eltitkolni előlünk valamit, aminek előbb-utóbb ki kellett derülnie. 
Szóval, van a Vitorlás szobánk, és az nem akkora, amekkorának látszik.
Hanem nagyobb.
Ööööö.
A lézeres falméréskor ugyanis kiderült, hogy le van falazva egy része. Éreztem én, amikor gondolatban berendeztem a teret, hogy valahogy nem odáig tart, ameddig kellene - a WC-hez vezető folyosó hossza alapján.
Mi úgy tudtuk, hogy az északi fal a hideg ellen "…