Ugrás a fő tartalomra

Gombamód: bolhapiacok a Facebookon

"Albumnyitás: péntek este nyolckor." - az új varázsige sok régiségrajongó számára, akik az ecserizésnél gyorsabban és kényelmesebben, a vaterázásnál jóval személyesebben és célirányosabban vásárolhatják meg a kiszemelt kedvenc tárgyaikat magánszemélyektől, hozzájuk hasonló szenvedélyes piaclátogatóktól, apróságok gyűjtőitől. Téged is elért már az online kincsvásárlási láz?


Évek óta vágyom arra, hogy újra bóklászhassak valamelyik francia tengerparti város kirakodóvásárán, vagy újra beszabadulhassak egy északi ország edény- és bútorlerakatába, ahol fillérekért pár eurocentért fantasztikus, stílusos és legtöbbször hibátlan tárgyakat kaphatok. Ez számunkra ismeretlen; ez a jóléti társadalmak diszkrét bája. Sőt, elárulok egy titkot: ha valaha külföldön élnék, az ország kiválasztásában komoly szerepet játszana, hogy a lakberendezési kultúrája mennyire áll közel a szívemhez és hogy garázsvásárok, lerakatok nagy számban találhatóak-e meg ott. Mert ha már külföld, akkor olyan lakásom legyen, ami igazán jó érzéssel tölt el...


Örülök, hogy egyre többen teszik elérhetővé nálunk is ezt az életérzést, nagy örömet szerezve a vásárlóknak. Paradox módon jobb attól itthon, hogy bécsi, skandináv, francia régiségek közül is válogathatunk. Kicsit ugyan sárgább, kicsit savanyúbb a miénk, mint az eredetiek, és én nem vagyok eléggé edzett ahhoz, hogy beszálljak a harcba - a kínálat egyelőre nem éri utol a keresletet.



Persze, a kezdeményezés avagy mozgalom gyerekbetegségei is jól látszanak: amikor elérhetővé válik az album, villámgyorsan kell "leütni" az adott tárgyat, és a drágalátos Facebook nem mindig igazságosan sorolja be a hozzászólásokat; elő-előfordulnak csomagolási, adminisztrációs és határidő-problémák; sok a giccs; olykor túlzottan személyes, már-már ömlengő a hangnem ("ma is annyira sok CSODÁT hoztál ide nekünk, XY!") és sok a sóvárgó potenciális vevő, aki lemarad és ettől indulatos lesz.

A manapság egyre szaporodó vidékies stílusú off-line boltok (webshopjukkal karöltve) - teljesen természetes és érthető módon - tömegigényeket szolgálnak ki: sok esetben koppintott tárgyakat, ántik utánérzéseket árulnak a valóban értékes kortárs country dizájn mellett. A vásárló pedig, aki inkább kedvenc Facebookon megismert árusától szerzi be otthona díszeit, és a siker érdekében még a gyerek fürdetését is az albumnyitáshoz igazítja, jól érzi: a régi és egyedi tárgy általában minden tekintetben a többszörösét éri annak, amit ma gyártanak. Még ha kopott, csorba, feslett, akkor is.

Ti részt vettetek már online kincsvásáron? Mik a tapasztalataitok, kik a kedvenceitek?

(forrás)



Megjegyzések

  1. Én igen, kb. 2x. Annyi elég is volt.
    Nem bírom ezt a fojtott foggal-körömmel harcot, ami csak attól nem valódi (hogy tépik egymást a nők), hogy köztünk áll egy-egy monitor :D
    Az internetes vásárlás alapjába véve kezdi kitolni a boltit, az embereknek több idejük van munka után este 8kor, kómásan leülni és pár kattintással megvenni amit akarnak, mint még arra külön időt szakítani, hogy elmenjen és keressen. És nem is biztos, hogy kap.
    Ezt megértem. Magam is sokszor élek vele, mikor konkrétan keresek valamit és nem akarom megtapizni. (meg utálok ezekbe a tömeg boltokba járni, én pl. a saját részemre abszolút beálltam az "öltözzünk turiból" mozgalomba. A gyerekeknek meg ahogy sikerül, ők speckó eset..)
    Ezeknek a régiség vásárlásoknak viszont pont az lenne a lényege, hogy bóklászunk a sorok között és alkudozunk, a "feeling", ahogy írtad. Alku itt nincs.
    Méghozzá nekem akkora pofára esés volt a felismerés, hogy mennyivel drágábban árulják ezeket a portékákat ahhoz képest, amennyiért veszik eredetiben.
    Akkor hol marad a "kevés pénzért egyedit" dolog?
    (plusz postaköltség és a rizikó, hogy nem ér egybe oda a dolog hála a postának...)

    Úgyhogy részemről inkább az extra ritka (amíg gyerek általi meg pénzkorlátozásban vagyok, de inkább az első)vásárlátogatás, de ha meglátok valamit megvehetek, alkudhatok és nem kell sorban állni.
    És ahogy mondtad, valóban, nagyjából akkor mikor nekem jó. Este nem megyek piacolni mikor lefektetés van :D De olyan nincs is piac :)

    A boltokhoz még annyit, hogy azok sem rosszak. A piacokon vásárokon azt veszek, amit épp találok nem tudok listával menni. Vagy mehetek, de lehet, hogy eltelik fél év is.
    Azt hiszem ez is olyan, mint a többi: okosan kell vegyíteni, egy bolti tömegcikket is lehet úgy beágyazni jól a környezetébe, hogy észre sem vesszük, hogy a szomszédasszonyoknak is van kettő ( bár meg lennék áldva jó ízlésű és több szomszédasszonnyal.... de ez más téma :D)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Fanni, köszönöm, hogy leírtad a véleményed!
      A countryboltok kínálatával sincs semmi bajom, és én is élek a tárgyak vegyítésével, szerintem is jól működik együtt a régi és az új.

      Törlés
  2. Én is kipróbáltam már, és alapvetően pozitívak a tapasztalataim. Azt gondolom, hogy ezeknek a "bolhapiacoknak" az a lényege, hogy ha nem tudsz Te magad eljutni egy hús-vér bolhapiacra, akkor egy kis kárpótlást kaphatsz az életérzésből, és úgy érezheted egy kicsit részesévé válhatsz a vadászás örömének, izgalmának. Én mindig lemaradok az albumnyitásokról, mert igen, dolgom van, a gyerek vacsorát kér, fürdetni, altatni kell, de később mindig megnézem, hogy miről maradtam le és annyira azért nem bánkódom: tudom, hogy eljön az én időm is, amikor én is személyesen eljutok bolházni, merthogy azért az az igazi! Szerintem az fb-s bolhások közül hosszútávon azok fognak tudni fennmaradni, akik tényleg valami egyedit hoznak pl. külfödről, akiknek páratlan ízlésviláguk van, vagy akik pontosan ráéreznek a célcsoport kívánságaira. Ezt sem könnyű menedzselni. Én általában a maradékból vásárolok, ami nem kellett senkinek... és ez megadja az alku lehetőségét is, amivel szoktam bátran itt is élni. A nézgelődés meg nem kerül semmibe.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Enikő,
      én nézgelődő vagyok (jó ez a szó), és nagyon tetszik az elemzésed, komolyan. Kicsit sajnálom is, hogy a fele legalább nem nekem jutott az eszembe, de már késő :-)

      Törlés
  3. Továbbra is várom a véleményeket, tapasztalatokat. A blogon minden civilizált hangnemben íródott komment megjelenik (feltéve, ha minden mezőt kitölt a kommentelő, mer' csak akkor megy át a bloggeren, anélkül elszáll).

    VálaszTörlés
  4. Kifejezetten szeretem, mert nem nekem kell az ecserin a mocsokban turkálnom, mert spórolok a parkolási költségen és még a lángosra sem csábulok el, csak ülök a monitor előtt és szépen kérem.
    Alapvetően modern otthonom csinosításához vadászom tárgyakra, nem vagyok gyűjtő, nem keresem az arany szegélyezésű tányért vagy alpakka evőeszközöket, de így is hihetetlen kincseket találtam már! Grátisz néhány igazán hasznos Zsolnay is, amit bátran merek használni a hétköznapokban is, mert nem a déditől emlék, mégis hasznos. Próbáltatok már egy igazán jó levest enni a mai divatos tányérokból??? :O

    Vannak harcok (ahol kettő ember megfordul, ott mindig is lesz) és persze a csalók sem kímélik ezt a területet sem, de alapvetően pozitív tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Ért csalódás is, amikor újonnan nem kerül valami annyiba..., a hibátlan áru csorba volt vagy a postának hála zakkant meg a "szajré", esetleg a néhány évvel korábbi halászlé foltoktól kellett megszabadítanom a tányért, de azt gondolom, hogy ez ezzel jár és számolni kell vele.

    A túlzottan személyes hangvételhez csak annyit, hogy ennek köszönhetően például szombat este 7-kor személyesen szállította le nekem a kincseket az "eladó". És inkább ömlengő legyen, mint vulgáris, szerintem :)

    Kedvencek vannak, még ha nem is tapadok a monitorra minden héten kilenckor és a kutyát is rendesen megsétáltatom:
    Sweet And Homemade, LóVarrda, Kincseskamrából szeretettel oldalakat és tulajdonosaikat meleg szívvel ajánlom mindenkinek :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kata,

      ez szuper! Örülök, hogy leírtad az élményeidet, mert eszembe juttattad az egyik kedves vonását ezeknek az albumoknak és kezelőiknek: hogy kívánságokat is figyelembe vesznek, és felírják a listáikra, hátha legközelebb, vadászatkor rálelnek a kincsre. Ez nagyon szimpatikus.
      Meg hát, a nyelvhasználat is kialakult, kár is belekötni, mert valószínűleg így is marad már... azért néha vicces. Kösz a kommentet ismét!

      Törlés
  5. Én nemrég kapcsolódtam ezekhez az oldalakhoz,csupán azért,hogy sok szépséget lássak.Megpróbálok okosan körülnézni,és nem kötelező senkinek vásárolni,mert nem tartanak pisztolyt senki fejéhez.A vonzódásom ezekhez a tárgyakhoz akkor kezdődött,mikor nagynéném lakását kellett kirámolni halála után.Akkor ezekben a régi tárgyakban csak pénzt láttam,mert el akartam adni őket,de a szépségük,formájuk finomságuk miatt nem tudtam megválni tőlük.Ez mártöbb mint húsz éve volt. És azóta használati tárgyak lettek Nálunk.Gondolom sokan vagytok így.A mértékletesség itt is fontos,tudni kell nem elszállni.Az árakról pedig annyit,hogy akkor veszem meg,ha van rá pénzem, Nekem megéri és nem foglalkozom avval,hogy hol olcsóbb.És nem harcolok,ha elvitte más hát elvitte.Örülök a másik örömének is.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kati,

      nagyon átérzem, amit írsz - miután tavaly egy nem különösebben hasznos régi tárgyról megállapítottuk, hogy "nyugodtan eladhatjuk", az érte kapott készpénznek egyáltalán nem tudtam örülni, és még ma sem jó érzés visszagondolni arra, hogy már nem a miénk. Ez a kötődés. Az is tetszik ezekben a kezdeményezésekben, hogy lehetőséget adnak arra, hogy az új tulajdonos hasonlóképpen tudjon majd kötődni a megvásárolt tárgyhoz. Mintha "hozományt" vagy "örökséget" kapna, amire szívesen vigyáz/amit szívesen használ. Nekem pl. tányér-stafírungom nincs egyáltalán, ezért különösen megértem azokat, akik akár darabonként veszik a szép, régi tányérokat.

      Törlés
  6. Hol találom ezt az online kincsvásárt?

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Konkrétumok a kiskonyháról III.: a furcsa tárgy

Mint arról már többször írtam, a ház előterében lesz egy apró konyhasarok – és meggyőződésem, hogy bármilyen minimális a hely, el kell helyeznünk benne egy-két olyan tárgyat, amelyik nem kimondottan a funkcionalitása miatt van ott, hanem azért, hogy feldobja a látványt. Egy pár olyan elemet, amitől érdekes lesz – de nem túlzsúfolt.

Mostanában nagy felismerésekre jutottam a rendrakás kapcsán.
Ismerős az érzés? Amikor egy ősi igazságra, ha úgy tetszik, közhelyre jössz rá azért, mert végre nemcsak olvasol róla, hanem a saját bőrödön érzed, hogy ez, bizony, így van. Hogy a dolog nem úszható meg.
(Oké, ez a megállapítás maga is közhely.)
Pontosan ilyen közhely az, hogy a kupi a lelki káosz lenyomata. Méghozzá, nagyon cikis – és igencsak szembeszökő – lenyomata.
Csodálatosan mutatja, hogy nem vagy ura a helyzetnek.
Viszont, ha sikerül úrrá lenni a kaotikus állapotokon, megérkezik – lépésről lépésre – a nagyobb nyugalom is.

Élénken emlékszem azokra az esetekre (hát, persze: mivel most is van…

Idill (pásztori téma)

Tapasztalatom szerint az idillt nem elég csak várni. Keményen meg kell dolgozni érte, és nagyvonalúság, bizonyos, magunkban olykor nehezen fellelhető lazaság, sőt: elvonatkoztatás nélkül egyszerűen nem jön létre.

Itt van például a kiskapun látható bukolikus koszorú fonása, ami most szép emlék, pedig a készítés közben adódott mindenféle nehézség, figyelemelterelő butaság, és így nem volt igazán élvezetes (mondjuk, én csak fotóztam, anyukámé az érdem).
Számomra szülőként az az egyik legnehezebb dolog, hogy nagyon ritkán vagyok nem szolgálatban. Szolgálat alatt értem a "hol van a...?" kérdésekre adandó válaszokat, amik nem várhatnak, a zsebkendőfelelős és ruhafelszedegető pozíciót meg még sok mindent.
Azt, hogy nem lehet csak úgy sétálni egyet, mert állandóan megoldandó problémák jönnek sorozatban. 
Tudom, hogy nem nekem kell mindent kontrollálni. Tisztában vagyok azzal, hogy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha hagyjuk őket, hogy szépen menedzseljék a saját ügyeiket. Mindez azonban…

A gazdagságról (még egyszer)

Ma reggel olvastam egy banálisnak tűnő kérdést az üzenőfalamon: melyik az a hely, amelyik igazán boldoggá tesz? Banalitás ide vagy oda, én azért megválaszoltam magamban. Nincs kétség: ha becsukom a szemem, és elképzelem ezt a helyet, egy konkrét földrajzi pont ugrik be. A ház.


My happy place.

Nem a lakásunk, nem a kedvenc nyaralóhelyeim, nem a legszebb városok, ahol jártam, hanem egy kis faluban egy lassan kilencvenkét éves ház, amely ún. "duplatelken" helyezkedik el, a kert aljában egy kis erdővel és szántófölddel.

Ilyen értelemben igazán jómódúak vagyunk; hiába lepukkant és hozzá sem tudtunk nyúlni lassan két éven át, ott van nekünk. Tudunk róla álmodozni, idén pedig a húrok közé csapunk; megérte kivárni.

Készülnek az újabb építkezős bejegyzések, csak kicsit elfáradtam a családtagok egymás utáni betegségei és hiányzásai, illetve a temérdek intéznivaló miatt; mindjárt újra felveszem a fonalat. Haladok a renddel is, de az is újabb feladat; ha magamnak adtam, akkor is.

Így té…