Ugrás a fő tartalomra

Dekooder-búcsútrilógia: III. rész


Itt is jelzem: 3700 Facebook-követőnél indítjuk az első szeptemberi játékot, gyertek!

Összegezve az eddigieket: időhiány miatt ott kell hagynom a dekooder csapatát, de jó emlékeim vannak az együtt töltött időkről, még ha néha kemény is volt beilleszteni a napirendbe az új poszt megírását. Pontosan ilyenkor, kedd reggel általában rég a cikkem vázlatán dolgoztam, amikor elkezdett világosodni. Meg a kukásautó jönni. :-) Itt az utolsó kedvencem. Szia, dekooder!

Dr. House-finálé: kiégett

   "Mind szánalmasak vagyunk. Ez tesz minket olyan érdekessé."
Szögezzük le: a végső House-epizódban a címe (Everybody Dies - Mindenki meghal) a legjobb. Abban ugyanis még megcsillan valami abból a régi, zseniális, önreflexív House-ból, aki egymaga elvitt a hátán egy sorozatot. Aki minden egyes részben minimum öt olyan bon mot-t lőtt el (köztük a legnagyobbat: "everybody lies" - "mindenki hazudik"), hogy nem lehetett nem imádni. 
(Szerző: Country Komfort)

final0.jpg

Olvasd tovább a cikket itt!




Megjegyzések

  1. Úgy érzem, hogy most és itt egy összefoglalóra szükség van. Mi volt a három kedvenced amivel búcsuzkodtál a Dekoodertõl?
    1. AGA
    2. Stay Calm & Carry On
    3. House MD
    Fantasztikus, perfekt and couldn’t be better! Ezt leginkább azért mondom, mert önzõ motivációim vannak. Egyrészt mert én is imádom mind a hármat. Igaz, hogy a posztert olyan igazán nem ismertem eddig, Te ismertettél meg vele, de így is imádom. Az AGA-ra mindig is vágytam, de hát sok pénz, még angliai jövedelemmel is, és House-t imádtam még akkor amikor a Jeeves & Wooster-ben vagya Fekete Viperában játszott Hugh Laurie. És most értünk el az igazi okhoz: mind a három vagy angol vagy köze van Angliához. Bár az AGA eredetileg valahol Skandináviában született, manapság már, azt hiszem, Angliában van belõle a legtöbb. A poszter az magától értetõdõen angol és House, bár igazán egy Yankee, de Hugh Laurie-nál nem kell angolabb színész, zenész, bohóc stb., stb., stb. Köszi ezeket a posztokat, nagyon élveztem õket!! xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az ilyen visszajelzésekért éri meg blogot írni!

      Törlés
    2. Örülök, hogy örülsz!! Egyébként egy kicsit én is szoktam néha-néha örülni az ilyesminek bár az én blogom nem publikus, csak baráti és családi körben olvassák és azok közül se sokan. Alig-alig van visszajelzés, de éppen ezért örülök amikor van. Az abszolut kedvencem az az volt, amikor az egyik Brüsszelben élõ angol barátom azt írta (de nem a blogon, hanem egy Facebook üzenetben), hogy a két legjobb dolog amit rendszeresen olvas és ami tartja benne a lelket az egy mindkettõnk által nagyon szeretett angol politikai web oldal és az én blogom. Aahhhh! Olyan jó meleg volt a szívem körül azon a napon. Szóval ezt egyébként azért írom, mert nehogy azt hidd, hogy ha nincsenek visszajelzések az azt jelenti, hogy nem tetszik. Ez a haver évente ha kétszer ír valamit a blogomon pedig mindig olvassa és nagyon szereti. Na látod, lusták az emberek, ilyen az élet! :-)

      Törlés
    3. Lehet, hogy hozzá fűződik a "stinky" álnevű szenzációs fokhagymás-fűszeres-majonéz-sztori vagy csak összemosok dolgokat?

      Törlés
    4. Nem, az egy nála sokkal idõsebb házaspár volt még a 70-es években. És nem Belgiumban, hanem Lausanne-ban, Svájcban. Hogy nehogy azok akik értik a “stinky” jelentését megijedjenek, ez egy olyan majonnéz amiben mustár, ketchup, só, bors, cukor, metélõhagyma és fokhagyma is van. Az arányokat majd egyszer elmesélem, de az biztos, hogy nagyon finom!!

      Törlés
    5. ehhe, egyébként minden stimmelt!

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Regénybe illő - vidéki házriport

Learning to let go ... (zene bekapcs.) Nagyon régóta várok arra, hogy bemutathassam ezt a házat. Gyerekkoromban egyszer jártam benne (akkoriban lakatlan volt), és máig emlékszem a színes üveggel kirakott padlásablakra. Már akkor, öt-hatévesen arról álmodoztam, hogy hasonló otthonom lesz egyszer. A ház másé lett, a lehető legértőbb kezekbe került, én felnőttem, az álmaim egy részét feladtam, és visszatértem. A visszatérés azért nem ment egykönnyen. A tulajdonosok ugyanis először vonakodtak - nem beengedni , kiváló vendéglátók és nagyszerű emberek, hanem: megjelenni . A házat megjeleníteni. A magazinoknak eddig sikerrel ellenálltak, Kos-természetemmel mégis rávettem őket, hogy a publikum elé tárják az otthonukat. Egy blogon. A látogatás után több hónapig a gépemben pihentek a fotók - féltve őriztem őket, és próbáltam más fórumra ajánlani a képriportot. A körülmények nem engedték, hogy máshol jelenjen meg. Nagyon boldog vagyok, hogy végül a saját blogomon lett a helye. Fr

Hovatovább*

Nagyon régóta írom ezt a blogot -- és nagyon régóta nem. :) Írhatnám vicceskedve, hogy alkotói válságban vagyok, de az a helyzet, hogy tényleg abban érzem magam, és nem olyan vicces benne lenni. Jó volna folytatni az írást, de mindig elakadok, holott az évek során a részemmé vált ez a felület; úgy érzem, hogy a vidéki városi érdekes színfolt lett a hazai blogszférában, nekem kiváló kreatív csatorna, grafomán énem legjobb terepe, nektek pedig rendszeres olvasnivaló (volt). Bocsánat, hogy bevonlak benneteket a dilemmáimba, de úgy gondoltam, mégis jobb, ha írok valamiről (bármiről), mintha semmiről sem, ugye. Ugyanakkor a meta-diskurzust kifejezetten nem bírom, mert vagy van mondanivalója az embernek, és akkor írjon, vagy nincs, és akkor ne. (!) Most mégis a köztes állapotról öntenék ide néhány gondolatot, hátha nekem is tisztább lesz a kép: 1. A blog fő szerepe az, hogy a hobbimról, a lakberendezésről szóljon, másodlagosan pedig az, hogy ha valami történik a Háznál, azt megörökítse (ez

Lomtalanítás '23

Annak ellenére, hogy idén márciusban mindössze másfél óránk volt arra, hogy belevessük magunkat hű társammal, E.-vel a lomizás szenvedélyébe, eléggé eredményesen zártuk, azt hiszem.      A macska és a kertészkedéshez való összes szerszám, vödör stb. mind az autóban volt, mert éppen útra keltünk otthonról, hogy a hétvégét a háznál töltsük, és tudtam, hogy nem akarom és nem merem sokáig így hagyni őket, úgyhogy minden újabb, tíz-tizenötperces kör után ellenőriztük, hogy minden rendben van-e, ami erősen korlátozta a lehetőségeinket. (R. minden alkalommal jelezte, hogy ez neki egyáltalán nem tetszik, és menjünk már.) A felszabadult, egész délutános, kissé mániákus portya ennek következtében elmaradt, de nem baj: az adrenalin így is dolgozott bennünk, és örültünk mindennek, ami szembejött.      Az egész úgy indult, hogy befordultunk az egyik kedvenc utcánkba, és egy pillanat alatt kihalásztam a szemétkupacból ezt a képet: Innentől már nyert ügyünk volt, mert annyira tetszett, hogy minden má