Ugrás a fő tartalomra

Könyvekről - szubjektíven

Ma csak egy képpel jelentkezem, mert igazi bejegyzést írni nincs időm: könyvet pakolok.

Immár ötvenedszer.

Annyira utálom!
A nagy, reprezentatív könyvtárat persze nem utálom, de azt igen, hogy minden képzeletemet felülmúló mennyiség kerül elő innen-onnan, és nem férnek sehová - pedig nálunk tényleg minden szobában bazi nagy méretes könyvespolcok vannak.

Nagyon bírom, ahogy a lelkesedésem és az önbizalmam reggelente magasra repül...

"A gyerek oviban, a férjem dolgozik, ebédet kell főznöm, ezenkívül vasalnom - ha akarok -, és csak ötkor van más, >>igazi<< munkám. No, nézzük csak. Ó, hát tizenkét nagy könyvesdoboz van itt, a hallban, akkor mondjuk adok nekik két órát. Jó, legyen két és fél, és akkor gyönyörűen szét lesz válogatva, hogy a vegyes összetételű könyvtárból (= örökölt és saját állomány) mit tartunk meg, mit adunk könyvtárnak, és mi megy a papírgyűjtésbe. Ebéd után már csak olvasni fogok. És esetleg mozogni egy kicsit. Jó fej anya vagyok, mert beszállok a papírgyűtésbe. És jó feleség, mert megcsinálom a férjem helyett."

Aztán ugyanez a lelkesedés és magabiztosság 13 óra táján elszáll.

"Nem hiszem el. Tényleg, hány munkaórát töltöttem már ezekkel a rohadt könyvekkel...?!? És könyörgöm, miért én csinálom?? Tizenkét kartondoboznyi könyv van a padlón, de olyan, mintha megsokszorozódott volna a mennyiség. Merő kosz vagyok, ez a pormennyiség totál kikészít. Még szerencse, hogy férfipólóban nyomom. Atyaég, még hajat is kell mosnom!"

Juszt se' teszek ide gusztusos, rendezett könyvtárról készült képet. Inkább a mai kedvencemet, ami egy totál urbánus, trendi és csajos előszoba. Tiszta, rendes, fényes, modern, kevés cucc van benne és megérintette a tavasz lehellete. 

Ezt még a szememet fájdító porrétegen keresztül is látom.





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Házkeresés és -vétel: az úgy volt, hogy... II. rész

Az egyiket elvitték, a másikra lecsaptunk. Folytatás.





A Másik
A miénk.
Lassan egy éve, hogy csalódottan értünk haza életünk első háznéző túrájáról: elvitték a kiszemelt csodát (sőt, azt is sejtettük, hogy nem igazán értő kezekbe került).


Másnap, a szülinapomon, huszonnégy órán át esett az eső. Az abszolút lúzerhangulatom tovább fokozta, hogy ki kellett pakolni a rohadt cuccokat a rohadt kocsiból, de, nem túlzok, olyan idő volt, hogy ez szinte lehetetlenül veszélyes volt.


Mégsem kipakolás közben csúsztam el, hanem a fürdőkádból kiszállva. 
Nem írom le részletesen, milyen forgatókönyvek peregtek le bennem (én itt, meztelenül, mondjuk, könyökzúzódással és kificamodott térddel, a telefonom húsz méterre, a szomszédban vésővel dolgozó munkások nem hallanák meg, ha segítséget kérnék, de így hogyan és minek is kérnék, mekkora égés lenne stb.).
Végül kikászálódtam az előszobán át, felöltöztem, megúsztam a dolgot, de emlékszem az érzésre: oké, akkor innen csak előre és felfelé lehet menni, ennél…

Túlvásárlások(k)

"Nem azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert az otthonunkban zsúfolt 
szekrényeket és fiókokat akarunk látni; 
az ok mélyebben húzódik. 
Azért vásárolunk túl sok mindent, 
mert elégedetlenek vagyunk azzal, 
amerre az életünk tart."  

(Joshua Becker)

Az egyik korábbi bejegyzésben megígértem, hogy írok a külön bejáratú, mára remélhetőleg megszelídített és kordában tartott shopping-dependenciámról. Belemenős-terápiás blogposzt következik. Előre szólok: nem mindenhol lesz szép. Szabad hozzá zenét hallgatni

Úgy kezdődött, hogy pár évvel ezelőtt, egy reklám hatására a kőkeményen célcsoport-tagnak (6-12 év) számító lányomnak vettem egy csomó mindent nagyon akciósan, of course. Mindig online, előre örülve annak, hogy milyen szép lesz a cuccokban.
És, láss csodát, tényleg extracsinos volt mindben.
Azután megvolt az ideológia, hogy miért kell a kisbabakorban lévő fiamnak is rendelnem ruhákat: hogy ne kelljen fizikailag bevásárlókörutakra mennünk, mert így sokkal kényelmesebb. Ez az egyik ha…

Piszkos kis titok

A héten lenyomtunk egy jó intenzív napot a Háznál: három különböző csapat jött felmérni a lehetséges munkákat.* Közben legfeljebb plusz öt fok volt, és hát, nagyjából öt órát töltöttünk kint, a szabadban. Nem nagyon tudtam a végén a szétfagyott ujjaimmal elfordítani a lakatban a kulcsot - de azért: helló, tavasz! 

Az első szakember viszont felfedezett egy hibát, és nekem attól kezdve állati jó kedvem lett. De miért? Imádom, amikor rájövök valamilyen turpisságra. Persze, jobb lett volna ezt is már a megvétel előtt tudni, de annyira röhejes, hogy az eladók megpróbáltak eltitkolni előlünk valamit, aminek előbb-utóbb ki kellett derülnie. 
Szóval, van a Vitorlás szobánk, és az nem akkora, amekkorának látszik.
Hanem nagyobb.
Ööööö.
A lézeres falméréskor ugyanis kiderült, hogy le van falazva egy része. Éreztem én, amikor gondolatban berendeztem a teret, hogy valahogy nem odáig tart, ameddig kellene - a WC-hez vezető folyosó hossza alapján.
Mi úgy tudtuk, hogy az északi fal a hideg ellen "…