Mostanában várom a rendrakást. Az idők során megértettem, hogy ha nem visszük túlzásba, akkor a takarítás, a tárgyak értelmes és esztétikus elrendezése -- ahogyan a lomtalanítás is -- az önmagunkról való gondoskodás egyik formája. Bocs mindenkitől, aki ezt évek, évtizedek óta tudja.
Az egyik legnagyobb sikernek azt könyvelem el, hogy a szerszámos kamra már nem annyira zsúfolt (rengeteget dolgoztunk ott ezért), pontosan tudom, hogy mit akarok belőle elhasználni (most konkrétan a régi, leharcolt lambériának szeretnék új életet adni), és akkor ennél is tágasabb lesz. A padlás pedig egyenesen kong az ürességtől. So cool. A múltkor még arra is rögtön emlékeztem, hogy a zuhanyzónak az az ablaka, amelyik már a megvételkor törött üvegű volt, minden bizonnyal a tyúkólban van - és lőn. Kaptunk bele régi ablakból kivágott üveget és tündéri ablakpárkányt újrahasznosított fából. Újabb pipa; alig várom, hogy festhessem és megtisztíthassam.
Ugyanebbe a körbe tartozik az az utánozhatatlan érzés, amikor végre kibontunk, felszereltetünk valamilyen, két éve a dobozában várakozó cuccot, és össze lehet tépni a csomagolását, a kartonpapírt. Nem adnám semmiért. Helló, kismosdó:
Annyira érzem az örömöd, a felfedezéseid. vagy újraélem általad, amit én is megtapasztaltam?
VálaszTörlésLehetséges, hogy mind egyszerre, és nagyon örülök, hogy mindig itt vagy, Holdgyöngy!
Törlés