Nyolc nap alatt VIII.

Tegnap barátokkal leveleztem, nagyon jó volt, és újra tapasztaltam a házfelújítást övező szeretetteli drukkolást.

Nekem ez az első számú hobbim. Szó se róla, kicsit költséges hobbi, nem is vagyok benne profi, a hibákból tanulok, és nagyon sok komoly bosszúság, rajtam kívül álló suttyóság tényező van, amiről szándékosan nem írok, mert csak elszomorodnék vagy felhergelném magam miattuk, holott ide én is pozitív energiákért jövök. (És ma megint háromkor ébresztett R., most viszont az ölemben ül, és békésen húzza a lóbőrt. A macskák horkolása annyira vicces, csak kezdek kicsit kimerülni.)

Ezért: csakúgy, mint eddig, idén jó számokat akarok hallgatni, magazinokat olvasni (felhívnám a figyelmet az ausztrál country lakberendezési stílusra, egészen lenyűgöző évek óta, ami ott folyik), fontos lenne rendszeresen, nem segédmunkásként cipelve az anyagokat, hanem finoman, a női testre szabottan mozogni, meggyógyítani a könyököm stb.

Mi történt az utolsó napon?

A karnisok és a fehér székek megcsiszolása mellett gyújtósnak való maradék faanyag felkutatása, felaprítása. Truth be told, van abban valami bájos, amikor az egyik lábaddal az egyik ól, a másikkal a másik ól oldalfalára fellépve, két és fél méter magasból békebeli lovaglócsizmákat és -- vélelmezhetően a hatvanas évekből származó -- löncshúsos konzervdobozokat rángatsz le terpeszállásban egyensúlyozva a deszkapadlásról azért, hogy fel tudd szabadítani a kincset: a bontott tetőlécet.

Ezután következett a maradék fa-suhancok kicibálása a borostyánnal sűrűn benőtt erdőből, majd levezetésképpen komód-összeszerelés. (Nekem még így is kevés szerep jutott mindebben.)